Györgyi Csaba Holdak a folyó felett
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
Mintha létezne fölöttünk egy futurisztikus-fantasztikus, tág időhorizontú, végtelen terű, a képzelet és a gondolkodás által megközelíthető pókháló-szőnyeg. Mintha ebbe a sejtelmes, ötletdús, négydimenziós kozmikus szövetbe a kreativitást megtermékenyítő művészet révén be lehetne hatolni, onnan foszlányokat ki lehetne ragadni, és le lehetne hozni a földi világba. Hogy aztán e foszlányok irodalommá formálásával az örök emberi (szent) lélek-archetípusokra, múltakra és jövőlehetőségekre finom, színes érző-fátyol terüljön, mely fátyol rejtett-gyengéd és tolvajos-játékos, enyhén ironikus, törvényfeslő simításával észrevétlen mozgásba is hozza őket. Ilyennek látom Györgyi Csaba Holdak a folyó felett című, mini elbeszéléseket tartalmazó kötetének világát és hatását.
A jelen műértelmezésben a következő módszertant követem:
1. Megvizsgálok részletesen három mini elbeszélést a kötetből,
2. kiemelek néhány részletet belőlük,
3. ezekre úgy tekintek, mint amelyek kifejezik annak a művészi világképnek,
4. illetve annak az alkotói módszernek egy-egy lényegi vonását, melyet meglátásom szerint Györgyi Csaba íróként elénk tár,
4. végül összegzem ezeket a lényeginek tekintett vonásokat.
Lássuk először a Kopp-kopp című mini novellát! A dőlt betűs mondatok nem idézetek, hanem tartalmi lényegkiemelések.
A kozmikus tágasságú, képzeleti világ három vékony szálon tart kapcsolatot az élt valósággal: egy érzéklet, egy emlék és egy költői hasonlat (mágikus lényegtükör) révén.
A Kopp-kopp című novellában a főszereplő egy űrhajón utazik egy másik naprendszer felé,
ami elvontan fogalmazva azt jelenti, hogy egy zárt, mini rendszerben távolodik a valóság ismert és megszokott világa felől egy olyan másik valóság felé, mely tökéletesen új és ismeretlen a számára. Nincs magyarázat a távolodásra, a férfi motivációja rejtve marad, ebből következően természetes, már-már magától értetődő cselekedetnek tűnik. Holott a jelenkori mindennapi megítélés szerint egyáltalán nem az. A kötet egészét tekintve is a befogadó mindennapi, természetes létérzetével szembe helyezkedik egy képzeleti-gondolati úton megteremtett művészi létérzet. Mivel a két világ – a jelenkorban élhető mindennapi és a Györgyi Csaba által művészileg megteremtett képzeleti világ – nincs közvetlen kapcsolatban egymással (nem látjuk, miként kerülünk a kozmikus tágasságú, képzeleti világba, és nem látjuk, miként hat a kozmikus tágasságú, képzeleti világ élt jelenünkre), ez az elkülönülés nem hoz létre tényleges konfliktusokat a két világ között a műveken belül. A csaknem önmagukba zárt, képzeleti-gondolati rendszerként működő mini elbeszélések finom utalások, költői módon ábrázolt és a kozmikus tágasságú képzeleti világba odacseppentett valóságelemek, enyhe érzelmi melankolikusságok vagy fanyar lét-filozofikus csavarok révén ültetnek mégis bogarat a realitásokra figyelni akaró olvasó elméjébe.
Valaki kopogtat az űrhajó burkolatán.
A főhős képzeletét, emlékezetét, érzelmeit és gondolkodását beindító hatás (látszatra) kívülről érkezik. Arról, hogy ki az, aki kopogtat, nem tudunk meg semmit. Mintha a végtelen tágasságú űrben lennének lények, akik kapcsolatban vannak az űrhajóval és utasával úgy, hogy az utas csak akkor észlel ebből valamit, ha ezek a titokzatos követők hatást gyakorolnak rá. Ebben a mini novellában nem lehet eldönteni, hogy a külsőként ábrázolt kopogtatás valóban kívülről jön-e, avagy a főszereplő tudat alattijának kivetülése. A novella folytatása inkább a kivetülés-elméletet sugallja, mindazáltal nem szünteti meg a reális-kopogás-elméletet se. És még az az elmélet sem zárható ki, hogy az űr lényei (vagy életszerűen működő téridő-szerveződései) valamiféle rejtélyes módon az űrhajós elméjével is kapcsolatban állnak: az ott levő tartalmakra is képesek reagálni.
Az űrhajó falán való kopogás felidéz egy jelentős élethelyzetet a múltból, amelyben a kopogás szerepet játszott.
A felszíni, közvetlen és jelentéktelennek tűnő élmény előhív a tudatból egy mélyebb, érzelmekkel is telített, jelentős élményt. Úgy tekinthetünk a felszíni, jelentéktelen élményre, a kopogásra, mint a mélytudat kapujára. Innentől kezdve a művészi ihletettség állapotába került alkotón a sor, hogy a kapun belépjen, és ezt a mélyebb szintet bejárja, majd formaadó képességével az olvasók elé idézze.
Az előhívott központi élményemlék egy beszélgetés a főhős és édesapja között. Miközben a beszélgetés a múltban lezajlott, „a tető hullámpaláján tamtamot vertek az esőcseppek”. A beszélgetés témája egy lelki nehézség: miképpen mondja el a főszereplő édesapjának azt, hogy olyan utazásra készül, ahonnan nem jön, mert nem is jöhet vissza soha többé.
A szituációt tágan látva a következőt gondolom: az űrutazás elhatározása és az elindulás – amely pillanatban a döntés visszavonhatatlanná válik –, lényegesebb esemény, mint az, hogy ezt az elhatározást az édesapjával közölje a főszereplő. Mégis az édesapától való búcsút és nem az elindulást idézi fel a főhős. Ha analogikus értelmezést akarunk adni, azt gondolhatjuk, hogy a Földtől való elszakadás analóg azzal az archetipikus képpel, ahogyan a gyermek elszakad az édesapjától. Egy ilyen elszakadás a mindennapi életben ritkán jelent olyan eltávolodást, mely megakadályozza a kapcsolattartást. Itt azonban efféle gyökeres elszakadásról van szó. Vajon a gyökeres és visszavonhatatlan elszakadás jellemző vonása-e általában Györgyi Csaba novelláinak? Az a sejtésem, hipotézisem, hogy igen. Noha ez az igen csak akkor válik értelmessé (és természetesen vitathatóvá is), ha meg tudom mondani, mi szakad el mitől „gyökeresen” ebben költői-filozofikus világban: az egyén mindennapi, élt világa az általa teremtett képzeleti világtól. Vékony szálak maradnak csupán. Az egyik ilyen vékony szál a szeretet késztette emlékezés szála, mely ebben a mini elbeszélésben is hírt ad magáról, a másik pedig a költészet, mely mély értelmű metaforikus-filozofikus közléseivel olyan utalás-kisugárzást hoz létre, mely el tudja érni az olvasó mindennapi valóságtapasztalatát. Visszatérve a mini novella konkrétumaihoz, azt látjuk, hogy az űrhajó falán való kopogás megidézte az esőcseppek hajdani kopogását a tetőn, és ez felidézte az elindulás előtti beszélgetést az édesapával, melyben a fő nehézség legyőzése volt a tét: hogyan mondjam el?
Nézzük, miképpen oldja ezt meg a főhős! Nincs előre elgondolt terve. A megoldás felé egy vélt empatikus gondolat indítja el: apja az eső kopogásáról, mivel vak, azt hiheti, hogy ő kopog idegességében. Eddig reális az élethelyzet. Itt azonban a főhős miközben az esőre is utal, hirtelen önmagáról kezd beszélni, pontosabban arról, hogy neki a kopogások közötti csendhez van „némi” köze. Elbizonytalanodik az olvasó. Mit jelenthet az, hogy valakinek a csendhez van köze? Nem tudjuk meg. A szerző nemhogy segítene az értésben, rátesz egy lapáttal, és azt a gondolatot adja főhőse szájába, hogy ezeket a „keletkezetlen csendeket” ő sohasem tudta elrontani. Mit jelent a „csendet elrontani” kifejezés? Megtörni – gondolhatnánk. Akkor miért nem ezt halljuk? És miért kapja a „keletkezetlen” jelzőt a csend, mintha valami alapvető lét-valóság, esetleg isten volna… Válasz helyett a szerző még mélyebbre viszi az olvasó-értelmezőt a tanácstalanság örvényébe, amikor azt mondatja a főhőssel, hogy ő maga is „elronthatatlan”, azaz egylényegű a csenddel. Akármennyire nem értjük ezeket az állításokat, azt azért megérthetjük, hogy a főhőst éppen a csenddel való egylényegűsége, „elronthatatlansága” teszi alkalmassá arra, hogy az űr némaságába elutazzon. Íme, a vékony de erős lelki szál, mely a valóságot és a képzeleti világot összeköti.
Azt állítja magáról a főszereplő, hogy „elronthatatlan”, mint a csend, és hogy ennek a tulajdonságának lényegi köze van ahhoz, hogy űrhajós lett, e szerep- és sorsválasztás tehát törvényszerű. A főszereplő űrhajóssá válásának vágyát akár párhuzamos tükörnek is lehet tekinteni a szerző csaknem zárt, művészi-képzeleti világot teremteni akarásával.
Az elronthatatlanság fogalma-jelensége olyan működő aktivitásra utal a novellában, melyet nem lehet befolyásolni, melyre nem lehet hatással lenni. E jelentés első közelítésben ellentétben áll a csend fogalmával, hisz a csend inkább arra utal, hogy valami nem működik, nem ad hangot. Ha a csend nem valaminek a csendje, hanem önálló létező, ráadásul elronthatatlan, akkor olyan képességű valamiről beszélünk, mely szinte kívül áll a létezők épülő-romló, egymást alakító világán. Utalhat-e másra a csend ebben a mini elbeszélésben, mint a létezés sötét erejére: a sötét anyagra és a sötét sugárzásra? Avagy a filozofikus prima materiára, mely minden létezés maradandó befogadó hátterét adja? Avagy a teremtő-fenntartó hatalomra, akit Istennek is nevezünk? E kérdésekben állítások rejlenek, amennyiben ezeket elfogadjuk, a főszereplőt (és a szerzőt) akár szakrálisan érintett embernek is tekinthetjük, akinek az űr csillagos sötétje felé való vonzódása, elronthatatlansága a lét mélyével való egylényegűségéből ered.
„Ezután csend lett, s ahogy a lezúduló eső leszivárgott a kerti ágyások cserepesre száradt repedésein, úgy szivárgott le a világűr némaságánál is mélyebb hallgatásunk az esőkoppanások közti csendek réseibe.”
Amikor a főszereplő túljutott nehézségén, és végre elmondta édesapjának sorsszerű döntését, melynek következtén végleg elveszítik egymást, és ezt saját elronthatatlanságával meg is indokolta: mélységesnél mélyebb hallgatásba burkolózott a két férfi. E hallgatás első közelítésben lehetne emberi csend, mely az érzelmi érintettség hőfokát hivatott kifejezni, ám ennél messze továbbmegy a szerző, és egy megfejthetetlen költői hasonlattal zárja le a mini novellát: a kiszáradt ágyások repedésein leszivárgó esőt hasonlítja ahhoz, ahogyan apa és fia hallgatása olyan mélységbe merül, mely a világűr némaságánál is mélyebb. Hogyan lehet valami mélyebb, mint a világűr? Az értelmező rejtélybe süpped. Ám ez a művészi hatás része. Talán annyit állíthatunk nagy általánosságban, hogy a földi lét és a tőle visszavonhatatlanul elszakadó képzeleti-gondolati lét egymástól való búcsúja hozhat akkora megrendültséget, amilyet csak azon emberi lélek érezhet, aki megsejti egy korszak totális múltba merülésének közelgő elkerülhetetlenségét.
A második kiválasztott mini elbeszélés címe Az angyal és az ember. A dőlt betűvel szedett mondatok itt sem idézetek, hanem tartalmi lényegkiemelések.
A „galaxis-tömegű, hömpölygő felejtés” és a „remény tehetetlenségének felhajtó ereje” az emberi sorsút két kulcsjelensége.
Az angyal kiválasztott emberével különös – kívülről szemlélve félreérthető – jelbeszéddel kommunikál, melynek eredményeként „magas szintű bölcsességet” ad át.
Az angyal – akinek léte természetes, magától értetődő – úgy kommunikál az emberrel, mintha az süketnéma volna. Jeleket ad számára. Ezeket a jeleket az ember úgy fogadja, hogy megpróbálja ugyanazt a mozdulatot elvégezni lehetőleg egyszerre az angyallal. A kommunikáció lényege emberi oldalról nézve az utánzás vagy mintakövetés. Az angyal jelei adják a mintákat. Kívülről nézve az ember olyan, mintha az angyal láthatatlan zsinegekkel irányított bábja volna. A transzcendens és az ember viszonyában a báb-képzet létezik, ugyanakkor ez itt hamis látszat. Az ember, amikor az angyali mintát követi, átveszi, magáévá teszi azt az információt, amit az angyal hoz számára. Olyan ezt, mint egy gesztusokkal zajló archaikus ráolvasás: a mozdulatok révén bevésődik az emberi tudatba az információ, és onnantól kezdve az ő dolga, hogy saját nyelvére, leginkább szavakra és mondatokra fordítsa le az üzenetet. Érdemes eltűnődni azon, hogy ez a fajta kommunikáció, melynek lényege, hogy olyan jelek érkeznek, melyek értelmezésre szorulnak, mennyire hagyja meg, sőt, inspirálja a tudat kreatív hozzátételét. Teremtő képzeleti-gondolat hozzátétel nélkül ugyanis nem lenne életre kelthető a néma, puszta gesztusokban érkező angyali jelhalmaz. Ráadásul az angyal által átadott információt „magas szintű bölcsesség”-ként határozza meg Györgyi Csaba, azaz olyan tudás-magként, melynek kibontása hosszú éveket, ha nem évszázadokat, sőt, évezredeket vehet igénybe.
Az ember – minden ellenkező látszat és híresztelés vagy hit dacára – még csak fejlődése kezdetén jár.
Az angyal első meghökkentő állítása az, hogy az ember szinte elképzelhetetlen fejlődés előtt áll. Ezt az állítást a következő hasonlattal szemlélteti: a mai kor úgy viszonyul az őskorhoz, ahogyan a teljes emberi történet a mai korhoz. Az angyal, akinek bölcsessége abban áll, hogy látja a teljes emberi történelmet, ezt az őskor-tudatot üzeni a jelenbeli, XXI. századi embernek. Ebből pedig az következik, hogy a történelem épp csak elindult a fejlődés útján, épp csak belépett az önfejlesztés lehetősége által nyitott kapun.
A „galaxis-tömegű, hömpölygő felejtés” és a „remény tehetetlenségének felhajtó ereje” két kulcsjelenség.
Mi hajtja az emberi fejlődést, illetve önfejlesztést? Egyrészt a tudás mérhetetlen halmozása, másrészt a tehetetlen remény. E két fogalmat olyan angyali jelnek tekintem, mely értelmezésért, továbbgondolásért kiált. Györgyi Csaba művészetét pedig ilyen stílusúnak gondolom: jelez, fülbe bogarat ültet, tűnődésre hív. A mini elbeszélések jelszerűségét az indokolja, hogy a túli felől érkeznek. A túli vagy transz világ léptéke időben, térben, technikai fejlődésben messze meghaladja az ember jelenlegi állapotát és befogadóképességét. E mini novellák úgy vannak megírva, mintha e mérhetetlen kozmikus távlatok az író számára ismertek és magától értetődőek lennének, ezért nem is szükséges őket részletekbe menően kifejteni, a konzekvenciákat hosszan sorolni. Bőven elég egy-egy eseménnyel, történésfolyamattal, technikai eszközzel, gesztussal, akaratkifejezéssel, költői-filozofikus értelmezéssel utalni: azaz jelezni. Ezért is oly rövidek ezek az elbeszélések. Az olvasó furán-futurisztikusan érzi magát, amikor élményaga számára ismeretlen távlatú dolgokról esik szó úgy, mintha azok természetesek volnának: információt átadó gomba, időgép, lárvává váló emberek, téridő-szelvények, kozmikus ugrások, ismeretlen nevű fajok és hasonlók. A „galaxis-tömegű, hömpölygő felejtés” jellegzetes Györgyi Csaba-i fogalomképzés: megjelenik benne a galaxis-tömeg irdatlansága, egy nagy folyam evilágban is érzékelhető hullámzása-örvénylése, majd egy elvont fogalom, mely negatív. Nehéz értelmesen összerakni, megakasztja a gondolkodást. Épp e megakasztás miatt nem hagy nyugodni! A fejlődés feltétele a felejtés. A felejtést indokolja, hogy rengeteg felesleges tudás gyűlik össze. A felesleges tudások halmozása szükséges ahhoz, hogy a lényegi tudások is megszülessenek, majd idővel kiszűressenek. A nem használt, vagy meghaladott tudásokat viszont felejteni kell, mert csak foglalják a tárhelyet. Így a fejlődés akadályai volnának.
A másik kulcsfogalom a remény. Nézzük, miként kerül elénk ebben a mini novellában! A remény a „tehetetlen” jelzőt kapja. Ennek a tehetetlenségnek van irdatlan felhajtó ereje. Nem értjük elsőre. A remény mindenféle jelző nélkül hajt valami felé a köznapi gondolkodás és tapasztalat szerint. De ha valaki tehetetlennek érzi magát, az nem fog csinálni semmit, a remény keltette energiát nem váltja alkotásra. Eltűnik-e a remény a tehetetlenség-érzet okán? Mi van, ha nem? Ha a remény valami kiirthatatlan és örök lényeg megjelenése az emberi tudatban, miközben tehetetlen a valóságalakításban, akkor valamiféle külön utat kell találnia a lélekben ennek a hatalmas energiának. És ez nem lehet más, mint a realitásokra fittyet hányó költői, tudományos-technikai vagy filozófiai képzelet működésbe lendítése. E működés viszont már nem a létezést, hanem magát a teremtő-pusztító, rejtekező, azaz túli-transz háttér-Létet érintheti.
Az ember angyal által kijelentett meghatározásai: nagyon lassú „visszahajlás”, „cseppek halhatatlan tengere”, „soha meg nem érkező, éhes tudat”, „bolygókat hódító, fényes csend”.
Az ember az angyal kozmikus látószögéből sokkal több, mint aminek ma hiszi-tudja magát. Lehetőségei szinte korlátlanok. Időben és térben képes elképesztő terjeszkedésekre, miközben a kapcsolatot mint faj tartja önmagával. Egységességét megőrzi. Nem értjük a visszahajlás jelenségét, de logikus, hogy a végtelennel való küzdelem végül is önmagához térítsen vissza minket. Hogy miképpen? Rejtély marad. Az ember a halhatatlanságról tud, a halhatatlanságra vágyik, és addig nem nyugszik, amíg valamiképpen el nem éri. Rejtély az is, miféle cseppek tengere ő… A merengés azt sugallja, nem egyénként, inkább fajként lehet az. A tenger örök, míg a cseppek cserélődnek. A „soha meg nem érkező, éhes tudat”-ot végre értjük: a világ, a lélek megértésére való véghetetlen áhítozásként azonosítjuk, mely halad ugyan, bejár állomásokat, felépít lépcsőfokokat, mégsem tudja feloldani a hiányérzetet, hogy valamit nem, vagy nem pontosan tud még. Bolygókat hódít, mivel az Élet hódító, terjeszkedni akaró ösztöne benne van. Tudja azt is, hogy a Föld nem örök, s ha az életet meg akarja őrizni, szüksége van más bolygókra is. „Fényes csend” – értjük e kifejezést? Valljuk be: nem, vagy csak igen homályosan. Kreatív tűnődésre kényszerülünk megint, mint oly sokszor Györgyi Csabát olvasván. A fényt a Lét egy alapenergiájának tekinthetjük, a csend esetében – az előzőekben elemzett mini novella tanulságait felhasználva – valamiféle kozmikus, Létbeni romolhatatlanságra, öröklétre gondolhatunk. Ha az ember „fényes csend”, akkor ezt úgy érthetjük, hogy lényegében hordoz valamit, ami a mindenségnek is lényege. Kérdés, felismeri-e ezt? A tény, hogy egy angyal, egy kozmikus hírvivő közli a mai emberrel e „tényt”, jelzi, hogy a „fényes csend” tudata nem magától értetődő, azaz fel is lehet ismerni, homályban is maradhat, el is lehet felejteni.
A halhatatlanság, mint vendégvalóság telepedik meg – inkább érezhetően, mint érzékelhetően – a letűnő civilizációk elzárt zugaiban.
A harmadikként kiválasztott mini novella az Utolsó Ed utazása címet viseli. Ebben az értelmezésben a dőlt betűvel kiemelt sorok a novellából származnak, s ha az olvasó csak ezeket olvassa, végig is haladhat hiánytalanul a művön.
Az ’utolsó’ szó határt jelent. Itt valami vagy valaki véget ér.
Ha ’Ed’ beszélő név, eredete pedig az angol ’add’ szó, mely hozzáadást jelent, akkor az „utolsó Ed” név végső hozzátételt jelent, olyan utolsó cseppet, melynek eredményeként túlcsordulás következik: egy világ- vagy lélekállapot gyökeres megváltozása.
„A haldokló világ peremperdületén,
Hol vagyunk? Idői, téri és sorsút értelemben is „határhelyzetben” (Jaspers). Egy olyan világ szélén, mely világ az utolsó óráit éli, már amennyiben élőnek tekinthetjük, mindenesetre Györgyi Csaba annak tekinti. Utolsó Ed, a mini novella főszereplője, ebben a szinte már lehetetlen, de még éppen nem világhelyzetben találja magát.
(…) ahonnan egyre fokozódó mértékben száradtak fel a világvége határvonalait élesen kirajzoló energianyomok,
A „haldoklás” jelensége fizikai fogalmak révén is megjelenik. „Száradnak fel” – mintha a világ határát valamiféle víz jelölné ki. Ősi, mitikus képzet lapul a háttérben a világot körülölelő ősóceánról. Ez a vízszerű anyag valójában energia: ezzel el is érkeztünk ahhoz a fizikai fogalomhoz, mely átvezetheti értelmünket bármihez, hiszen mindennek az alapja, fenntartója valamiféle energia, valamiféle erősugárzás. A világmindenséget, annak szerkezetét-szervezetét és így annak határait energiamezők, energiavonalak tartják fenn. Ezek „száradnak” éppen fel, ezeknek szűnik meg a hatásuk, aminek következtén a világ egésze, mint egy küszöbön átfordulhat a nem-Létbe.
(…) utolsó Ed egy téridőben visszarepítő algoritmust táplált be egy földönkívüli intelligencia által évezredekkel korábban levetett, majd ottfelejtett időkicserélő berendezésbe.”
Mi van? – kérdezhetné az olvasó joggal. A szerző egyik kedvelt írói módszere, hogy állításait néha olyan több lépcsős mondatszerkezeteken keresztül fogalmazza meg, melyeket csak lépésről lépésre végigkövetve érthet meg az olvasó. A lényeg, hogy a főszereplő egy téridőben visszarepítő algoritmust táplált egy „időkicserélő” berendezésbe. A berendezés emlékeztet a szent-mitikus történetek különös eredetű tárgyaira: a zsidó frigyládára, a brit excaliburra, a finn szampóra, a magyar kacsalábon forgó palotára. Csodatevő képessége van, amennyiben a csoda a világ szokásos törvényeit áthágó történés. Jelen esetben ez a csoda a téridőben való „utazás”.
„Bár az időutazás iránti érdeklődését leginkább a menekülés ösztöne hajtotta, erős, belső hajlandósággal is rendelkezett, hogy sűrű, kávéillatú kacatvilágok zugaiba merüljön alá.”
Egy újabb rendkívül összetett gondolat arról, hogy mi motiválta, mi mozgatta utolsó Edet időutazásra. E késztetés kettős: döntően menekülés, kisebb mértékben vágy. Mi elől menekült? Nincs kimondva, de az eddigiekből arra következtetek, hogy az elől az állapot elől, melyet „haldokló” világvégeként írt le. Izgalmasabb kérdés számomra a vágy célja. Először is kiemelném a „sűrű” szót – mely a ritkásság ellentéte. A vég, az energia szétfoszlásaként értetődött, ennek szöges ellentéte a sűrűben való elmerülés. A köznapi szóhasználat szerint is, amikor igazán élni akarunk, akkor az élet sűrűjében merülünk el. Lám, a „merülés” fogalma itt is feltűnt. Megjelentek a „zug”-ok is, melyek megint csak ősi, archetipikus képzetet hordoznak: védett zugokban képzeljük, gondoljuk az élet keletkezését, zugok jelentik az elzárkózást a nagy entrópikus folyamatoktól, zugokat, szegeket képeznek a társadalmak is, hogy identitásokat tudjanak őrizni és fejleszteni. Efféle emberi – „kávéillatú kacatvilágok”: gyönyörű kép! –, szűk, bensőséges és esetleges-rendetlen keretek közé vágyik a főszereplő az űrbe kivetettség ellentéteként.
„Ha lett volna még akkoriban balettelőadás, arra is csak a táncoló sziluettek–piruettek érzékies látványa miatt váltott volna jegyet. Az is elképzelhető, hogy egy kis adrenalinlöket reményében egyszerűen csak belógott volna a nézőtérre, mivel a testi szépség keltette borzongásnál csak a rosszalkodás okozott számára nagyobb örömet.”
A főhős, úgy látom, épphogy érinti csak a valóságot, épp csak a felületét akarja látni, és ez elég inspirációt, elég hevületet jelent számára. A balettelőadásból is csak a „sziluettek”, azaz a homályos körvonalak, csak a piruettek, azaz a forgások érdeklik, mintha félálomban szemlélne. A „testi szépség keltette borzongás” kulcsfogalom, mintha itt a lélek testetlen állapota szólalna meg, és vágyna arra, hogy testként testekkel találkozzon, noha csak felületi szinten, hogy ne sérülhessen, ne sérthessen, csak a szépet érintve, azt is csupán szemmel. A másik vonzó hatás a gyerekes rosszalkodás, a szabályszegés öröme, mely félelem és bátorság elegye: egyfajta tolvaj mosoly, a felsőbbség kijátszása, az előle való elbújás, a hatalom kezei közül való kisiklásnak a huncutsága.
„Az időgép végül működésbe lépett, azonban egy adatbeviteli hiba miatt utolsó Ed szépen szét is szóródott a régmúlt nagyvárosainak sikátoraiban, hogy aztán a letűnt civilizációkat fenntartó és működtető részrendszerek egyik halhatatlan vendégvalóságaként borongós jazzdallamokban, félig kihörpintett koktélos poharak alján, közfalakról lassanként málló, értelmezhetetlen falfirkákon és arcokat kacéran simogató, különös esti illatokban térjen vissza minden lény útjára, az egyetlen, szent és oszthatatlan valóságba.”
Egy hiba miatt változik meg gyökeresen utolsó Ed létállapota, miközben valóban eljut oda, ahová vágyott: letűnt civilizációk világába. (A hibának van egy olyan értelmezése, mely szerint az egy más szintű, egy mélyebb-alapozóbb létréteg üzenetének megjelenése a lét-felépítményben.) Az időgép ugyan a főszereplő halálát hozza, ám e halál egyáltalán nem megsemmisülés, sőt. Utolsó Ed időgép általi szétszóratása – olyan ez, mint amikor az elhamvasztott holttestet rituálisan szélbe vagy tengerbe szórják; vagy, mint amikor a táltost révülete során miszlikre szaggatja egy szellem – valamilyen rejtélyes módon megőrzi őt porszemeknél is apróbb és érzékelhetetlenebb valamikben, amikké vált. A kulcsszó itt a „halhatatlan vendégvalóság”: ekként „él”, vagy inkább létezik tovább a világban Ed. Ez az ő hozzáadása, adaléka a világhoz. Valamifajta melankolikus romantikát érzek abban, ahogyan Györgyi Csaba a halál utáni létet ebben a mini novellában elképzeli: „borongós jazzdallamokban”, „esti illatokban”. Ami itt rejtélyes módon hírt ad magáról: az a szentség, az osztatlan valóság, a halhatatlanság. Aki ezt felismeri, átérzi, az másképp fogja szemlélni a pillanatot, az eltűnőt és a „térszelvényeket”, amelyekben különös dolgok történnek. Ám csak akkor, ha megfelelően – művészien – előkészített tudattal néz szét az érzékelhető világban.
Összegzés rövid mondatokban:
Kozmikus tágasságú képzeleti világ szövődik.
A kiragadott foszlányok a szőttes teljességére utalnak.
Vékony szálak kapcsolnak a jelen valóságához.
Tükör-élményhez a befogadói kreativitás felkeltése vezet.
A távolító hatások oka: a lélek menekül a világ vége és a megsemmisülés-érzet elől.
A mégis-visszahajlásra az érzékelhető szépség vágya és a merev szükségszerűség kicselezésének gyermeki öröme késztet.
Rejtett hatások is hatnak a tudattalan felől.
A háttérben, mintegy fal mögött, lelki archetípusok mozgolódnak.
A mondás nehézsége is ösztökéli a képzeletet kreativitását.
A képzelet kreativitása vezet az „elronthatatlan csend” költői-lelki létmélységébe.
Enyhe érzelmi melankólia, némileg fanyar, játékos létfilozófia jellemez.
Angyali „üzenet” fogására válik alkalmassá a lélek.
Az üzenetek termő jelekként érkeznek, és magként hatolnak a lélekbe.
Az emberi civilizáció fejlődésének fantasztikus lehetőségei tárulnak.
A letűnő civilizációk évmilliárdos léptékből is gondoltatnak.
Lehetséges kapcsolatba kerülni a halhatatlansággal, a kozmoszt finom pókhálóként átszövő valósággal: a mindennapi érzékletek bármely apróságán láthatók nyomok, ám a nyomolvasáshoz művészies, légies érzékenység szükséges.
Egyfajta sajátosan eredeti, futurisztikus Lét-érzékenység kiműveléséhez hasznos
Györgyi Csaba Holdak a folyó felett című kötetének olvasása.
