„mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.”
(Peter Handke: Mikor a gyermek gyermek volt)
„sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.”
(Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat)
„Mivel már értelmed fölött azonban
kövült mocsoknak látom ülni jármát
és vakít a fény minden mondatomban:
szeretném, ha nem mint irást csodálnád,
hanem szivedben hordanád a szómat,
mint a zarándok fon botjára pálmát.”
(Dante Alighieri: Isteni színjáték)
„A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz.”
(Mt 6:22)
Szolláth Mihály első verseskötetének rendkívül összetett, erős és szép világa formálódott meg. A kötetben rendkívül összetett szimbolika, jelképrendszer uralkodik, főként a tűz, otthon, vallás, pusztulás, vizualitás megjelenítéséhez. Többféle hangulatkép (Végtelen eső, Levél egy barátnak, Triptichon, Weöres Sándor: Barbár dal, Néma dal, Még látom őt, Sütiálom, Világítórorony), vagy kedves vers (Sütiálom) mellett a szövegek nyelvi erőssége és szépsége is nyilvánvaló („Szárkúp-menedék kudarcaim boglya” Költősors; „időtlen szélcsend percegi […] lassan szürkülő pollenét” (Színképek a Pannon-tenger aljzatáról), melyet az egyszerre klasszikus és modern, letisztult fogalmazás teszi kifinomulttá és hozza egyensúlyba ezeket az adottságokat. A szövegeket a címben is adott tűz és annak nehézsége adja meg: „tűznehéz itt minden / pedig semmise vörös / három ölyv az égen / a föld fölött köröz / meggyűrődött a táj / fehér ing az Istenen / rajta kopár fa ránc / csönd lebeg ága közt / és nincsen hátra más / elrepülni messzire / színek közé talán / piros szósemmibe.” (Téli kép). Tomaji Attila jellemzése a kötetben kitér arra is többek között, hogy a szövegalkotásban a „haibunok alkotják az első, és haikuk az utolsó ciklust”. A haibunok a haiku és a prózaszöveg egységes műfajában vagy pedig útinaplóként jelennek meg a prózavers-formává alakuló versekben, először Macuó Basó1 alkotásában. Jellemzően egy helyszínt, jelenetet vagy pillanatot ír le tárgyilagos módon ez a forma, valamint követi a haiku szokásos formai szempontjait is. A haikuk és haibunok mellett – Tomaji Attila kiemelésében – parafrázisok, szabadversek, képversek, szonettek, kötött formájú vagy szabad versek (Jelenlétemben, Évszakok) is megtalálhatók a kötetben. Szolláth kötete, műfaja a (modern) Pléróma és/vagy a láthatatlan, világ-mögötti-világ kereséseként és megtalálásaként is szerepelhet, amely a klasszikus értelmezés szerint „a megismerhetetlen Isten feltárulkozása, kicsordulása, kiáradása; mindannak összessége, ami az az ő lényéből valamit kimondhatatlanul kifejez. A megszemélyesült szellemi erők egysége. A Pléróma létrejötte az eonok egymástól való kilépése a gnózis kifejezése szerint (probolé), vagy gennészisz (amanatio vagy generatio – kiáradás vagy születés) útján történik. A Pléróma tehát valami azonosságot, egylényegűséget, természetszerű kapcsolatot mutat az abszolút transzcendens Istennel, a Propatérral.”2
Szolláth saját misztériumának, történelmének, szürrealizmusának és szeretetének a „kővendége”, „egy nagy, ismeretlen úrnak vendége” (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség). Petőcz András megfogalmazásában Szolláth „a mai, meglehetősen merev, prűd hétköznapokban is őszintén vállalja önmagát, vállalja a világnézetét, az érzéseit.” Tomaji Attila megfogalmazásában, ennek mentén „gátját átszakító folyóhoz hasonlít ez a kötet”. Kölcsönöz Oscar Wilde, Virginia Woolf, Francesco Petrarca, József Attila, Kosztolányi Dezső, T. S. Eliot, Gregory Corso vagy a zeneszerző Umebayashi Shigeru (írás)művészetéből is, amely által tartalmában is kategorikusan összetett versek jönnek létre, és amely a zeneiség és a verbalitás kettősségét sugallja, a versek énekelhetőségét, dallamiságát, a deklaratív jelleget. (Petőcz szerint „Wilde bátorsága, szabad szelleme Szolláth költészetében is fontos alapanyag.”). A formai és tartalmi színességet a különleges szavakból építkezés, az ellipszisek, hiány-jelentéstartalmak (vagy akár a központozás hiánya, amely jelentéstartalmi és szókapcsolati távlatokat is megnyit a szövegekben), hiány-interpretáció, a továbbgondolható folyamatossága, illetve a három pont megoldása is megalapozza, az adott nyelvi kereteket bontja, oldja. Mindez a verbális és gondolati továbbvezetés eszközeként, megoldásaként tételeződik. Fontos részlet többek között a tükör-motívum alkalmazása, amely szintén egyszerre jelenti a formai (betűk, szavak, és szótöredékek, „szósemmi”-k) és (jelentés)tartalmi variációkat, és teszik meg a verseket egyszerre avantgárd és konstruktivista képződményekké is: „jövökmegyek velem vagy / vel va / jövök me / lem va / nem találom a kiu / jövökmegyek velem / torzítanak a tükr […] más út más szín / fordulj felém / megyek / ha velem vagy” (Tükörterem). A tükörmotívum mellett a kontrasztok nyelvisége is kiemelhető példa: „A folyón átkel- / nem nem, belevesznem azt / igen, lehet. Menny?” (Styx). Kategóriák szerint, hasonló szójátékok, szövegi megoldások is megjelennek, így képződik meg a „vöttvő” (Világítótorony) szóhasználata, vagy a „mindig a valami helyett volt valami / valami helyett csináltam valami mást / valami helyett valami más csináltam” (Házasság) jelentésjátéka, illetve a „minden szövegünk bizonyít / szövegünk bizonyít mindent / mindent bizonyít szövegünk” (Túlélők) interpretációs megoldása is. Szolláth humort és egyben társadalomkritikát is alkalmaz a nyelviségen át: „Balsors, meg régentép” (Daloskönyv – XXI. század, hazai táj), valamint a humornak a kedvesség és az emlékezés felé kiterjesztett példái is fellelhetők a szövegek között: „Mákomat tejbe teszem, abalé feketére puhul…a’ […] Nyami ez! Hő a sütő, piruló süti kész is! […] Éveken át mama ízeit álmodom újra meg újra…” (Sütiálom).
A macska-motívum és a másság, az én és a testmás3, az alakmás és az alterego kifejezésének szimbolikája az a szöveg, amely elővezeti az én kívülállásának, másságának a mibenlétét, stabilitását. Szolláth mintegy rejtjelezi a mondanivalót: „a feketemacska-erdőkben itt-ott / fehérmacskafák erednek és a / fehérmacskafa-erdőkben itt-ott / feketemacskafák erednek / ez így nincs jól – gondolják egyesek […] árulás – mondták egyesek / kiirtani mind4 / tűzre kell vetni / kivágni mind / rendnek kell lenni / a macskafa-erdők kipusztultak […] ahol addig erdők éltek / ott csak por kavargott a szélben” (Macskafa-erdő mese). A más, a nem-normatív kiirtása, elpusztítása, a mesebeli faállomány teljes megsemmisülése előrevetíti Szolláth világ-pusztulással szembeni próféciáját, látja a pusztulást, de nem fél tőle. A más kifejezése a macskafák mellett az általános mást, az időben és térben, az ember egykor volt és jelenbeli énjében létező és folyamatosan más mást jelenti. Szolláth kifejezi: „én változtam meg / nem a barázdák a lemezen” (Sweet Kid O’Mine) „más volt arra minden […] köztük milyen más / a zsenge pirosság […] nem tudtuk akkor még / mi más jön még / boldog létfelejtésben / éltünk a napon égve / hárman rejtekezve / fölnőtt más jövő elől” (Más). Az átalakulás, a mássá-válás folytatólagosságában pedig a „fákból könyv lett. / Olvassák, de nem értik. / Tűzzel ég el mind” (Évszakok – Üvegház-haiku). A másság (test-más) hordozása és stigmája szerint „az Ember és az Emberfia ugyanaz a valóság”5 a „legfelsőbb, ismeretlen létező […] ami alaktalan” és a „minden teremtmény »formá«-ja. […] Krisztust teszik meg azzá, aki magában egyesít szellemi, pszichikai és anyagi részt, ő szállt le egy emberbe, Jézusba […] (Ref[utatio Omnium Haeresium] V,6,7)”6
Szolláth nyelvi alkalmazásai, ennek összetettsége humort és keserűséget, cinizmust vagy iróniát is megmutat. A Lilith című versben megjelenített szörnyeteg szóadottságaihoz mérten a „kifosott gennyes szutykait” (Színképek a Pannon-tenger aljzatáról – 5 szürke éj) is hasonló mélységű, szóvariánsú kifejezést biztosítanak, és ezzel Szolláth egyben jelzi is, hogy mégsem lehet tökéletesen kifejezni valódi minőségében a leírandó objektumot, jelenséget az rendelkezésre álló nyelvi sokszínűséggel, szókinccsel. Nincs megfelelő perifrázis, amellyel a nyelv abszolútfokán kifejezheti, mi is ez a lény, és milyen minőségben van jelen a látomásban, a nemvalós, mégis erőteljesen az énben pulzáló világban, dimenzióban. Lilith7 vagy a többi bibliai alak mentén Szolláth sajátos Istenképhez, Isten-felfogáshoz vezet el. Verseiben egyszerre sejlik át a pusztulásért és életért egyaránt felelős (egyszerre kollektív és egyéni szempontok szerint felfogott) Isten képe: „Isten nincs és nem is volt / majd csak lesz és / csak annyira lesz / amennyiben mi […] fel tudjuk mutatni […] mert ha volna is isten / vajon miként nézne Önmagára / ha legkedvesebb teremtményei / lángokba és füstbe / vérbe és kínhalálba / veszejtenék a bolygót8 és / embertársaikat és / minden élő teremtményt [g hogy a szabadság az / az adomány amely értéket ad / választanunk Őt vagy Nem-Őt […] Egyedül Lenni / Az Aki Volt […] bennünk” (Adventi imperfectum). Isten teremtményeként az Ember jelenik meg, önmaga utolsó ítéleteként. Lilith (Lilith árnyéka rajta) az elkárhozás, purgatóriumi jelenetek vagy dantei utazás egy filmszerű-szürreális világába is elvisz, a Szolláth által megformált (de igen képlékeny és torz) alak már túlmutat a félelem és a megvalósuló pusztulás metaforáján, és egy egészen elképzelhetetlen dimenziót ír körül: „te magad vagy […] saját poklodba szállsz […] te ocsmány fogatlan […] poshadott kocsonya […] temetetlen halálmaga / söpretlen és öletlen / matéria” (Lilith árnyéka rajta). A babilóni kéjnő, a démoni asszony metamorfózisa a látomásosság és jelenés (rémálom) felé is elmozdítja az ábrázolást, és változtatja az egész kötetet magát is egy egységes jelenéssé. A démonokat azonban elűzi az én, illetve azok elűzetnek. Az én állítja Isten létét és nemlétét („Isten nincs és nem is volt”, „van-e Isten”), egyszerre mutatja fel, hogyan változik Isten jelenléte, hogyan rendelhető az ember (Ember) cselekményei és hite alá ennek az entitásnak a mivolta, illetve elhelyezi Isten jelenlétét az itt-ben (a jelenben, a valaholban, a hollétben): „van-e Isten […] van-e Isten itt / vagy csak én vagyok / bejött az éj / gyertyalángom / ég” (Párbeszéd).
A megtestesülés Szolláth alakzataiban Isten megragadhatatlansága felől a Krisztus-alak felé mozdul el, és ábrázolja a testet, a saját testet vagy én-testet is egyfajta krisztusi adottságú9, attitűdű, akár leszármazású figuraként: „ne félj, ne aggódj csak élj / ne félj; én vagyok a kenyérkaréj10 / az első és az utolsó / te a serclire dobott só […] és nálam kulcsai vannak / a pokolnak és a halálnak […] poklom belőlem kiég” (Bennem azóta él ő). A versben Szolláth jelzi is, hogy a Jelenések könyve 1:17-18. részt: „és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai11”, amely az oldás és kötés, az alfa és ómega, az első és utolsó kettősének párhuzama is. Szent Mihályként (Szolláth Mihályként) önmaga és a közeg védelmezője, ismerője lesz12, a szörnyeteg (babilóni kéjnő) ura is, a gonosszal való szembenézés révén, szinte puszta jelenlétével győzedelmeskedik: „hogy is lehetne pedig ő lenne / nekem az Igazság / ki rám tekint / kardjával13 ha engedem megint” (A jó lap). Az énben létező pokol („poklom belőlem kiég”, „te magad vagy / aki minden éjen / saját poklodba szállsz […] magaddal hozod / pikkelyes bőrödön / a szuttyós förtelmet / ki húsoddal elegy” Lilith árnyéka rajta). Az isteni és démoni (Éva és Lilith kettőse, ezek asszociációja) mellett Szolláth egy általános, de fontos testképet, énkettőződést14 ábrázol: „minden hajnalon / arra ébreszt e város […] hogy testmásom éjjel / elveszett utcákon kóborolt […] s kitépett kertek után kutatott hiába / az ártatlanság évei […] csak könny és kín maradt belőle15 / jajszó […] reggelre belém simul […] néha a félálom egyesít vele / s tudom / hogy ő én vagyok / hogy én ő vagyok / hogy vagyok […] feltöröm a maghéjt / s várom hogy az egyik majd csak / szétárasztja bennem / a ciánkeserűt” (Minden hajnalon).
Az isten(is)ég, a Krisztus-analógia mellett Szolláth általánosságban is felvetíti a zsidóságra vonatkozó kultúr- és vallástörténeti hátteret. A bibliai és ószövetségi elemek mellett megjeleníti többek között Maimonidészt (Mose ben Maimon16 vagy a Rámbám) alakját is (aki Córdobából Jeruzsálembe majd Egyiptomba is továbbutazott): „hogy hallja meg / csendes kiáltásomat17 […] elmegy Ő is néha hallom / majd távozom vagy alszom” (Maimonidész [Meg én]). Az én álomban megidézett alakjaival azonosul, maga is részesévé válik a bibliai-júdeai, a zsidóság európai történelmének, saját zsidóságának, saját ószövetségének. Krisztusi analógiája, analogonja tehát sajátos lénnyé válik, aki látja, érzi a láthatatlant, a megragadhatatlant, az angyalok és démonok alakjában megformálódó (világban működő) jót és rosszat: „angyalnak támasza / teremtett angyal […] a hal alant lebeg / mozgatatlan mélyben / ezen már nem jut túl / emberi értelem / itt már nincsen támaszom / csak rengésekből tudom / valami jön még / tűz semmi örökké” (Okság) Krisztus képe és a zsidó-keresztény egység mentén egyszerre vallási és okkult atmoszféra keletkezik Szolláth szövegeiben. A hal, a víz18 (illetve együtt a kettő) szimbolikája a megidézett Krisztust jelképezi, a Krisztus-monogramot, Krisztus- szimbólumot, Krisztus testét, megkeresztelését19 is („én vagyok a kenyérkaréj” Bennem azóta él ő): „harmincegy évesen / hogy öreg sose lehessen / élete vizéből kiszállt […] most visszajött sötét zajba / angyalok közűl a holt avarba […] feledjem hogy halott / hogy csak pár percre hagyott / el örökre megtartó mennyet20 / nekem pillanatra adjon enyhet” (Ő volt itt). A hal és a kenyér együttese pedig Jézus kenyérszaporításának cselekményére (csodatételére) utal. Az ókeresztény, zsidó-keresztény modulokon keresztül összekapcsolódik múlt és jelen, a leszármazottakkal, testvérekkel együtt pedig a jövő a múlttal és a jelennel: „egy halrajjal élt […] kataton terek s folytonos / halottként végigült torok […] egy halrajjal éltem / rajzanak a mélyben / meddő milliói / víz alatt is égnek” (Mintha film). A „meddő milliói víz alatt is égnek”, akár a víz alatti égés oximoronja vagy az égbolt alatt elterülő vízbe süllyedő meddő milliók jelentésében megjelenő halraj (az ókeresztény halszimbolika szerint Jézus alakja, a hívők soksága, amely felfelé emelkedést, egyfajta reményt mutat a Szolláth által ábrázolt pusztuló és regresszív jellegű közösségek, társadalmak csoportjával szemben).
Szolláth kötete más fontos szimbolikát is megképez. Jonatán apokrif könyve (Énekek éneke) kapcsán: Jonatán nevének eredete: „Jahve adta”, és Szolláth itt továbbengedi az Isten adta, Isten veszi el gondolatot. A Jonatán nevet többek között Mózes unokája, Dán fiainak papja a fiaival egyetemben (Bír 18,30), Saul fia (1Sám 14), Dávid barátja (19) viselte. Jonatán a Gilboa hegyén zajlott csatában vesztette életét (31,2)”21 A hetes szám22 (Variációk): hasonlóan nagyobb figyelmet kap, egyrészt a hetes szám mágikus23, mesebeli volta miatt, másrészt olyan konkrétumokon keresztül, mint a mindennapokban jelen lévő Másikban felfedezhető Krisztus-alak: „kapaszkodunk – hátulról Jézus arca / néz rám” (Variációk – II. tétel). A Krisztusi élet, életképek és a helyszínek, a város mellett Szolláth a kertet hangsúlyozza, mely a tanítványok és Jézus találkozásának, a Getszemáni-kertnek is az egyik szimbóluma lesz: „s a házból mindenki / felzuhant az Égbe / csak én élek még itt lenn / fuldokolva a vízben / a kútmélyi víztükörben” (Volt egy kert). Szolláth két helyen is kapcsolja a kertet a víz vizualitásához, jelkép(rendszeréh)ez: „Kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, / melyek folynak a Libánusról. / Serkenj fel északi szél […] fújj az én kertemre […] Jőjjön el az én fivérem az ő kútjához, / jőjjön el fivérem Jonatán kútjához / és igya annak örökös vizét […]” (Énekek éneke). Krisztus alakja mellé Szolláth Mária alakját is hozzárendeli, a Napbaöltözött Asszony (nemcsak szótériológiai) analógiájában: „szemhúnyva szívemet rejtve / emelem lángra lobbant-e / az időn kívüli Arc anyateste […] aranyba öltözött / ezüst Asszony” (Hamis lap). Az Istennel vagy angyallal, vagy valamilyen felsőbb entitással való fiktív találkozás jelentében („nincs bennünk már se cél se ok / semmi sehol nem lesz többé / kérdeztem ki ő hogy ezeket mondja / kérdeztem ki ő hogy ezeket tudja / felelt: ő maga az Isten – csak néztem / nagyon sokáig néztem – végül aztán hittem / annyit csak szóltam még / mért ilyen embert teremtettél / önnön hasonlóságodra / mert benned sincs felelősség / féltékeny vagy […] nézett rám majd megfordult és eltűnt / így jobb / nem tudom igazából mi történt / de én élő vagyok / nem por” Irwin Anaclet Castiel: A Szövetség vége24) megteremti és megkérdezi, mintegy szintézisbe foglalva a fenti összefüggéseket, az ember létezésének lényegét. Egyszerre húzza meg és engedi el a határokat a zsidó-keresztény és az újszövetségbe is átnyúló vallási motívumokat, egységeket a költő.
Szolláth megjeleníti az emberi gyarlóság motívumai között a maszkok, a maszkviselés, az (emberi) hazugságok, hamisságok és illúziók („hazugságszéria”, „hamis ezüst”, „álöröm”, „délibáb”) jelenségét, valamint az énképet tárja fel és őszinteséggel revelál, a hamisság(ok) között saját pilléreit próbálja megtartani: „most magamnak fúrok gémeskutat, / tiszta víztükrében lássam végre / ki fog feljutni végül az égbe.” (Muszájban éltem). A maszk és szerep a költészetben és általában a világban is teret nyer, ami az életben megnyilvánuló attitűdökre, társadalom- és emberkritikára is érvényes lesz: „Mindig csak nyafogni […] ezt tudják, esetleg még tavaszverset / írni, bájoskodó jeges hópelyhek […] ez a horizontjuk, nincs mélység semmi. / Tükrük törött, nem látják, hamis ezüst, / álörömbe és délibábba merült, / vagy rekedt károgás, ismétlés, ennyi.” (Daloskönyv – XXI. század, hazai táj). A szellemi (jellegű és értelmű) dekonstrukció és pusztulás(vízió) összeköttetésbe kerül a világ valódi, illetve látens (szentírás-beli, aporif) jellegével is, és a költő mindezt egy kortárs világállapotra is átvonatkoztatja: „lehet nyugodtan hülyének maradni / úgysem zavar senkit úgysem érti senki / és így zavartalannak marad a rend / hátul a padokból eltünedeznek sokan / csak démonok csámcsogása hallik” (Szeretem az ilyen szavakat). A saját pillérek megtartásának szándékában a pusztulás kizárólag fizikai pusztulást jelenthet, fizikai halált, de a szellem továbblétezését: „ez csak akkor törik el / ha szétszóródnak tagjaim / ez csak úgy múlik el, / ha ízt az íztől / ha csontot az íntől / valami villanás / rovarok rágója / választ el” (Csak úgy).
Az általános múlt(ba tekintés) elemeit is megfogalmazza a költő, amelyben az én hangulatokat formál meg, tudatosan különböző hangulatoknak rendeli alá magát: az én egy vágyott biztonságos térben helyezkedik el: „vehet valaki házat […] ahol pedig nemsoká / domb lesz vagy beton / aszfalt vagy csak sár / traverz vagy termeszvár / ibolyántúli szikkadás / ki házat venne / inkább aludna / fák alatt folyópartokon / az örökkön élővel / árpaföldeken / s lenne vele…” (Szomj). A biztonságkeresésben az én olyan sajátos helyzetbe kerül, ahol a közegében, a világban egyedül áll, saját maga pilléreként: „naponta körbeforduló világban / s csak én magam vagyok itt árva / létemnek nyikorgó tengelye / időnek s térnek magamnak néma istene” (A szerencsekerék25 – kép onnan túlról). Ebben a megerősödő-megerősített helyzetben fontosnak tartja az én az élet megértését, a különböző élethelyzetek és a sors figyelmét és (meg)értését, az én létezésének, céljainak és bevégződésének elfogadását, megértését: „akkor ott a pillanatban / látni az összefüggések / mély és végső okát / valami szürke folytonos / massza képlékeny / és undorító tartománya / tűhegyén ott ahol / forrás a könny” (Az ítélet – hasíték a térben). Ezen belül megformál az én egy én-történelmet, saját történetiséget, ahol a követlen családtagok (sors)helyzete is megjelenik, és amely a generációknak – többek között az énnek is – megadta a lehetőséget az élethez: „nagyanyám 44-ben a bécsi / országúton szökött ki a sorból” (Párvers). Az időbeli felvezetésben, amelyben az én mintegy kronológiai idővonalon, saját magát is ábrázolja, továbbhalad, az elmúlást a jelenbe köti, szinte a jelenben megtorpanó, lelassuló állapotba helyezkedve, a megfigyelés és értelmezés céljával: „Elmúlt a múlt, bár visszhangja ver. […] minket önnön örvényünk visz el…” (Oda-fele). A halál és pusztulás képének felmutatásával is egy megállított jelenbe helyezkedik az én, és szinte titkosnaplóként jeleníti meg a bűnök és a „följegyzett förtelmek” megörökítését: „sorold fel Te is volt barát / Fekete Könyveidből minden sorát /»Följegyzett Förtelmeimnek«” (Nem maradt irgalom). A megítéltetés Szent Mihályi gesztusa itt az ön-megítélés gesztusává válik: „függök néma kétségbeesésben / tetteim és szavaim egymásra rakódnak / mint korok rétegei a földkéregben / ötven nap ötven év vagy ezerannyi / kővé vált írás lapjai / egyedüllétek együtt vagy egyedül” (Az akasztott – néma kétségbeesésben élek), és a várakozás, a lélekmérés töredékidejében való állapotot formálja meg: „kezemben fény26 / köpenyem rejti el […] lámpámból olaj / elfogyóban / repedt tető /földből rakott / rejtekén várok […]” (Advent). A várakozás meghozza a megfelelő, vagy elégedettséggel eltöltő (?) létállapotot: „A Kozmoszban / négy perc múlva visszaáll a rend, én még egy hónapig várok, / míg találkozunk […]” (Párnák III.). Itt az egyes szám harmadik személyű másik, egy megnevezetlen, meghatározatlan entitás, de jelentléte, kölcsönhatása, szerepe fontos az én számára: „Ő végtelenül közel van, mindig, / mindenütt, megszakítatlanul […] megérinthetném, kihajtogatva az engem alkotó / atomokból az összegyűrt dimenziókat […] Jelenlétedben / állnék. Összeolvadnánk. / Minden Lesz Minden” (Haibunok három tételben I. Sekina27). A nyelvi szerkezetbe állított palindrom-szimbolika („Minden Lesz Minden”) a világ körforgásának, az én adott életének, majd életen és halálon túli létezésének is horizontot ad, Szolláth inklinálja a szálakat egy másik dimenzió, a láthatón túli felé. (Minden hajnalon)
Szolláth megfogalmazza az otthon egyik enteriőr-zsánerét („Párnák az ágyon, mindegyik tiszta, frissen mosott, harminc- / harminchárom, kicsi, nagy, közepes, kemény és lágy, selymes / vagy tömött. Körülvesznek, és ránk simulnak, mint a szeretet, / amellyel huszonkét éve tartjuk… életben… egymást… / álmod ölelés / csöndes ajkad szuszog a / csillagos éjben” Párnák IV.), ahol a nyelvezet letisztult, a szünetek, levegővételek, az írott beszéd szünetei, valamint a csend akarása, a nyelvi jelzésekkel körvonalazott elhalkulás, elfogyás folyamata jelenik meg. Innen tovább a párnát (mint egyfajta ön-párhuzamot) már szimbolikusabb, misztikusabb objektumként ábrázolja: „a párnán nincs huzat, éri a lángoló nap” (Párnák II.). Innen pedig elmozdul a születés helyszíne felé: „én a halál házában születtem / buroksötétből hideg éjre jöttem / van itt kinn / valaki olyan / aki körülölelne / melegbe vinne / aki még emlékszik arra / milyen nem fájni28 / milyen / a / csönd / mi” (Mandorla). A világ sötét[nek beállított, annak hazudott] oldalára születni, és ennek kontrasztjaként megkeresni vagy megtalálni a fényt és a meleget lehet a feladat, a küldetés, ami lehet akár egy konkrét hely és annak jellemzője megtalálása (otthon, ház, lakás, öl, barát vagy szerelem, a másik melege és szeretete). A másik melege, szeretete, szerelme (Párnák IV., Énekek éneke). A születés, a kezdet kapcsolható a Logoszhoz, Ladocsi Gáspár magyarázatában: „A »Kezdet« az Egyszülött […] akit Istennek is neveznek, amint Isten ezt abban kinyilatkoztatta, mit János a következőkben világosan megmond: »Az Egyszülött Isten, […] ő magyarázta el« (vö.: Jn 1,18). A Logosz, aki a »Kezdetben« volt (ami annyit jelent, hogy az Egyszülöttben – a Nouszban és az Alétheiában) úgy beszél róla (ti. János), hogy Krisztus ő – a Logosz és a Dzoé. Ezért Istenben van. »És őbenne (a Logoszban) Dzoé volt« (a párja; ezért mondja […] az Úr: »Én vagyok a Dzoé« (élet).”29
Az otthonképet az édesapa-szövegek egysége követi. Az apa alakját apró vagy hosszasabb narrációval, leírással megformált jelenetekkel, mozaikokkal ábrázolja. Szolláth a versekben felvezeti a családi kötelékeket (Apával töltött idő emlékei (Mantrák I., Mantra II., Régi kép, Apám,): „A tekintetem fut végig / Az úton amit bejárt / Vályogban fogant / Templomi esküvő után […] Szürke arcából nem jött szó / Karácsonykor halt meg az örömünnepen / Itt hagyta végleg e tisztítótüzet / Gép nélkül szállt fel az égbe” (Apám). Ezután egyre konkrétabb, majd egy tetőpont elérése után hipnotikusabb, eszme-szerűbb lesz az apához fűzött viszony fizikai (testi, a test lángolásával összefüggő) és pszichikai mivolta, amely a gyerekkortól a visszaemlékező felnőttkorig járja be az apát idő vizualitás útját. „Apa, előhívtalak […] Szólít a hangod, apa, egyszerre hív és taszít, / együtt van benne igaz és hamis, / Apa, olyan a hangod, mint a világ… / Apa, olyan az arcod, a bőröd, / mint nagymamám sírján a kőszegély, / nincs virág, nincs szirom az arcodon, / már halottak vagytok mind a ketten.” (Régi kép). Az apa mellé az általános otthonlét elemeit rendeli Szolláth, és mutatja meg az otthon többféleségét, amely jelenti a (magyar) hazát, és jelenti az otthon, az individuálisan megélt otthon (ház, lakás, párnák) mivoltát is. Az otthon, a hazai föld, a légkör, az események, a történelem, sírkép, halottak, idegenek, ismeretlen emberek, a „véríz ördögszekéren” (Színképek a Pannon-tenger aljzatáról) alapvetően visszahúz a pusztulást mutató (világ)képhez, ám itt már a konkrétabb (közelebb hozott, személyesebbé tett) hazaképpel, otthonképpel, illetve közelebb hozott, de más régióba helyezett otthonképpel társul: „ott lett új hazátok ahol / gyökér és lomb nem árny ered / feloldva mind a régi bűn / tenger mosta el” (Áldás újrakezdőkre).
Szolláth is megpróbálja hallani mások gondolatát, megragadni a láthatatlan lényegeket, a megfigyelés létezésének lényegében, az angyal és az emberi lét határmezsgyéjén, a megfigyelés és tudás összesítésében, harmóniájában. Önmaga Cassieleként (a könny és a mértékletesség angyalaként) és konkrétan mint Castiel is. A születéstől az otthon belakásáig végigjárt út, majd a spirituális-misztikus utazás (dantei zarándoklat) elindítása végén a szellemi küzdelmek és harcok eredményeként az én eléri nirvánáját. Szolláth, kötetében, ahogyan a „gnózis megismertetni és nem elhitetni akart,”30 verseivel „tudást adott, üdvösséget szolgáló ismereteket a világ fennállására, rendjére vonatkozóan, megjelölte benne az ember helyét, de csak azokét, akik ismerik és megértik tanítását. Választ és öntudatot ad egyszerre. […]”31 A megfigyelés angyala és a tapasztaló ember eggyé válik Szolláth szövegein keresztül.
A megtalált közegben azonban nincs abszolút-fokra helyezett (helyezkedő vagy helyezhető) megnyugvás: „és ha már hulla lesz és elkapart / sokáig oszló teteme […] és nem lesz szó arról hogy hol volna lelke / hiszen míg élt se tudtunk arról semmit se mi / s majd akkor észrevétlenül átveszi / életünk felett a hatalmat s nevet nevet” (Az ördög túlélői). Szolláth érzékletesen jelzi ennek a földi életútnak a visszásságát, a lélek lélektelenségét, a szellem szellemtelenségét, és a kívülállók másságának pajzsát, a pusztulással szembeni ellenállás erejét. Szolláth felmutatja azonban a győzedelmeskedés (a sárkány Szent Mihály általi legyőzése gesztusában) és a fordulat reményét: „a folyó felett az ég / angyallal tele.” (A folyó felett).
1. Macuó Basó utazásai „a lélek és a stílus megújulását” hozták el számára, írja Vihar Judit. „Elutazásai előtt ugyanakkor sokszor félelem kerítette hatalmába. Attól tartott, hogy talán többé nem térhet haza. Ez a sejtése később igaznak is bizonyult: egyik utazása közben érte el a halál. Utazásairól, életéről, költészetéről vallott elképzeléseit versekkel ékesített költői hangnemű útinaplóiban fogalmazta meg. Az egyik lírai hangvételű útinapló (japánul haibun) 1685-ben Kézirat tarisznyámból címmel készült. »E testben, amely többszáz csontból, és kilenc lyukból áll, egy lény lakozik, akit egyszerűen csak Furabónak neveznék, ami azt jelenti, hogy »szélszaggatta banánlevél«. […] Szívében kétely fogant, a művészet megfosztotta nyugalmától.” Vihar Judit: Macuó Basó. Részlet a Macuó Basó legszebb haikui (Budapest: Fortuna-Printer Art, 1996) című kötet bevezetőjéből. https://terebess.hu/haiku/japan/baso3.html
2. Ladocsi Gáspár (2024): Krisztus helye a Plérómán belül. In: A Jézus Krisztus-jelenség a gnosztikus irodalomban. Budapest: Jel Kiadó, 55.
3. „A sethiták (Ref[utatio Omnium Haeresium] V,19-22) megváltástanában – vagy inkább megszabadítás tanában – […] másodlagos és mesterkélt elem a keresztény eszme, megváltástanában az egyik testvér (Logosz) szabadítja meg a másikat (Nousz).” Ladocsi Gáspár (2024): Krisztus a gnosztikus szisztémákban. In: A Jézus Krisztus-jelenség a gnosztikus irodalomban. Budapest: Jel Kiadó, 49. A Ladocsi által említett Tamás-akta Gyöngy-himnuszáról bővebben lásd: Tábori László – Kiss Irén:
Apokrif gondolatok egy apokrifról. A Gyöngy-himnusz. In: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 1999/március-április (XLIV) 3-4. https://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0304/15tabor.htm
4. „Amikor korán reggel a város felé ment, megéhezett. Meglátott egy fügefát az út mellett, odament, de semmit sem talált rajta, csak levelet. Ekkor így szólt hozzá: Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé! És azonnal elszáradt a fügefa. Amikor látták ezt a tanítványok, elcsodálkoztak, és azt kérdezték: Hogyan száradt el ilyen hirtelen ez a fügefa? Jézus így válaszolt nekik: Bizony mondom nektek, ha van hitetek, és nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetitek meg ezt, hanem ha ennek a hegynek azt mondjátok: Emelkedj fel, és vesd magad a tengerbe! – az is meglesz. És mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok.” (Mt 21:18)
5. Ladocsi 2024: 56.
6. Ladocsi 2024: 56.
7. Arcanum Ki kicsoda a Bibliában: L. Lilith: a Biblián kívül a midrásokban Ádám első feleségeként jelenik meg, „akit Isten a férfi teremtése után fennmaradt szennyes porból formált meg.” Lilith női démon. A Vörös-tengernél élő démonok közé ment, ahol a lilim elnevezésű ártó szellemeket hozta létre. Rá nem vonatkozott a halandóság büntetése, mert Ádám és Éva bűnbeesése előtt hagyta el Ádámot. Megölte Jób gyermekeit, kérte Salamon ítéletét Jeruzsálemben. Az alvilág királynőjévé vált. Asszír eredetében a Lilith név széldémont jelent.
8. Angyalportál (2024): Kicsoda Qaṣpīʾēl az angyalmágiában és miben segíthet?: „Averroes és Ibn Arabi ugyancsak a Szaturnuszt sorolta fel Kafsziél arkangyal bolygói megfelelőjeként.” https://www.angyalportal.hu/cassiel-arkangyal/
9. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14).
10. „Melyik az a test, amely örökölni fog? Jézus teste vérével együtt. Ő ugyanis azt mondotta: Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nem lesz élet benne. Mi lenne tehát ez? Az ő teste a Logosz, az ő vére pedig a Szentlélek. Aki ezeket magához veszi, van tápláléka, itala és ruházata. (EF [Fülöp evangéliuma] 23).” Ladocsi 2024: 84.
11. Jelenések könyve 1:17-19.: „János megbízatásánál (Jelenések könyve 17): „Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: »Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó (Jelenések könyve 1:18) és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai (Jel 1:19). Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik (Jel 1:20). A hét csillagnak, amit a jobbomban láttál, és a hét arany gyertyatartónak ez a titka: a hét csillag a hét egyház angyala, a hét gyertyatartó meg a hét egyház.«” https://szentiras.hu/SZIT/Jel1. „Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6:35).
12. Szent Mihály arkangyalt a Jelenések könyve is említi: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek […]” (Jel 12:7).
13. A kard motívumához, szimbólumához lásd: „Drága áron lettetek megváltva, ne legyetek emberek szolgái” (1 Kor 7,23), a drága árral a keresztet mondva. Nemcsak ujjunkkal kell azt rajzolni, hanem mindenekelőtt teljes hittel kell bevésni akaratunkba. És ha így rajzolódik ki szemed előtt, akkor nem képes megállni előtted a tisztátalan démon, mert látja azt a kardot, amely lecsapott rá, látja a tőrt, amely halálosan megsebesítette. Mi is megborzadunk, ha kivégző helyet látunk, fontold meg, mit gondolnak a Sátán és a démonok, amikor látják azt a fegyvert, amely által minden erejüket megtörte Krisztus, és levágta a sárkány fejét. Ne szégyelld tehát az ily nagy jót, hogy téged se szégyelljen Krisztus, amikor eljön dicsőségében […]” Vanyó László (1988): Az ókeresztény művészet szimbólumai. Budapest: Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 161.
14. Szolláth, a „Háromba Szelt Hazug” (Emlékem Aquileiából) képhez lásd: Nádas Péter írásában: „akárha két szeléssel háromba vágtam volna magam. Azt mondtam, hogy talán van egy énem, ki tudja, de a képzeletemben biztosan van három személyem, s ők majd párhuzamosan beszélnek helyettem önmagukról.” Nádas Péter (1992, 2000): Talált cetli és más elegyes írások. Pécs. In: Digitális Irodalmi Akadémia. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum 2011. https://reader.dia.hu/document/Nadas_Peter-Talalt_cetli-1181. Szolláth Mihály maga fűzi hozzá, hogy a verse „utalás a VII-VIII. sz-i aquileiai pátriárkátusra, amely a maga idejében sokkal erősebb és hatalmasabb volt, mint maga Róma, és Rómával és Bizánccal szemben azt a teológiai irányt képviselte, ami el akarta jelentékteleníteni a Szentháromság tanát, visszakanyarodva az ószövetségi, zsidó szigorú egyistenhithez, s ezzel a keresztény egyházat közelíteni kívánta az eredeti zsidó tanokhoz. Ez – egyes későbbi teológusok és történészek szerin esetleg kifogta volna az antiszemitizmus szelét az európai civilizáció hajóinak vitorlái mögül. Persze ez utólagos spekuláció, nagyrészt. Itt tehát a »Háromba Szelt Hazug« az aquileiai teológia szempontjából háromszemélyűvé teologizált Egyisten gúnyneve. Aquileia gazdasági hatalmát, roppant gazdagságát megtörte az, hogy a tenger visszavonult partjáról, elhomokosodott a kikötője, ezáltal központi szerepe elolvadt, majd Velence felemelkedésével teljesen feledésbe veszett. Valamint azzal, hogy Róma – természetesen bosszúból – áthelyezte a pátriárkátust Velencébe, a szigorúan monoteista irányzat teljesen talaját vesztette. Pedig ez feloldotta volna Kelet és Nyugat között a filioque vitát is, s ezáltal az egyház talán nem szakadt volna ketté, és talán Európa jobban ellenállt volna az oszmán expanziónak. Ilyenformán tehát ez a vers nem elsősorban személyes belső világom tükre, hanem mindezeknek a – régesrég feledésbe merült eseményeknek a sűrített előadása.”
15. „Jézus Krisztus minden emberi összetevőt mindenkorra magára vett, vissza kellett utasítania, mert eszmevilágával ellentétes volt. A testhez kötött megváltás-koncepció képtelenség volt számára. Az anyag maga volt a fogva tartó rossz, a romlás. Az anyagnak szükségképpen el kell vesznie, mert képtelen magába fogadni a romolhatatlanság leheletét, nem alkalmas az üdvösségre. (A[dversus] H[aereses] 1,6,1). A Salvatornak viszont mégis az anyagvilágban kellett megmutatkoznia […] Jézus Józseftől született, születésében olyan, mint a többi ember, csak a többieknél igazabb volt és tiszta, […] Jézus rendkívülisége semmiben sem mutatkozik meg, amit tett […].” Ladocsi 2024: 71-73.
16. Maimonidész és családja hasonlóképpen járta meg Jeruzsálemet, majd Egyiptomot, ahogyan Jézus jutott el e két városba. Szolláth Szent Mihály alakjával és a pusztulás fölé emelkedés akaratával világít rá Maimonidész egyik munkájára, a Tévelygők útmutatója című művére is, amely többek között a vallás, a hit és a tudás hármasát tételezi. Az emberi gyarlóság és tévelygés kifejezése a versekben a pusztulással függ össze, amit Szolláth ügyesen és érzékletesen vegyít a szövegekben, egyik versről a másikra mutatva a részleteken keresztül.
17. „A Megváltó a Paradicsomban isten és ember között megromlott kapcsolat helyreállítására jött el; […] a Pléróma rendjét akarta helyreállítani […].” Ladocsi 2024: 87.
18. A víz szimbolikájához lásd: „Az újszövetségi iratok közül egyedül a János-evangéliumban találjuk meg »az élő víz« kifejezést (Jn 4,10-14, 7,37-39). […] A Jelenések könyve szintén ismeri ezt a szimbolikát: »Majd az élő vizek forrását mutatta meg nekem, mely Isten és a Bárány trónjából jött elő« (Jel 22,1). Az élet vize itt a Szentlélekre való utalást tartalmaz, s nincs kizárva, hogy a szöveg szakramentális mozzanatokra céloz.” Vanyó 1988: 128.
19. „a Jordában való megkeresztelés után megkezdett tantásra, ők ezen a gnózis átadását értik.” Ladocsi 2024: 89.
20. Nick Cave & The Bad Seeds (1984): From her to Eternity dalszöveg: „Oh tell me why? Why? Why? / Why the ceiling still shakes? / Why the fixtures turn to serpents snakes?” (Ó, mondd, miért? Miért? Miért? /Miért remeg még mindig a mennyezet?
Miért változnak a lámpatestek kígyózó kígyókká?). https://www.nickcave.com/lyric/from-her-to-eternity-2/. Nick Cave dalszövegének, és Wim Wenders filmjének a közös asszociációjában a megtartó mennyezet (mennybolt, égbolt szimbolikájában) a Szent Mihályi harcra, a kígyókkal való küzdelemre is utalhat.
21. Magyar Katolikus Lexikon: J. Jonatán. https://lexikon.katolikus.hu/J/Jonat%C3%A1n.html
22. „Ugyancsak a Jelenések könyve ábrázolja így Krisztust az 1,16-ban: »Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű, hegyes kardtört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap« […] Mt 2,1 kk” Vanyó 1988: 174.
23. Hasonlóképpen jelenik meg a 42, Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak (1978-ban rádiójáték formában, fejezetenként közölt sorozat, majd kötetben, regényfolyamként 1979 és 1992 között jelent meg) című művének mindenre választ adó száma, magyarázatként, valamint a 144.000 szám is, a tiszta, isteni lelkek, fényhordozók és koronatanúk száma. A Tarot nagy arkánumainak száma 21 (a 42-nek tehát fele). A Tarot különböző alakjai Szolláth verseiben, különösen a Tarot-ciklusban jelennek meg.
24. A kötetben a versnél jelzett, hogy a verset Szolláth Mihály alkotta meg és – mintegy testmásának köszönhetően – fordította. Castiel fiktív karakter. Az Odaát (Supernatural) tévésorozatban szerepel a Misha Collins alakításában megformált Castiel, az ő karakterében sejlik át Irwin Anaclet Castiel figurája. Szolláth Wim Wenders 1987-ben készült Berlin felett az ég című filmjéből pedig Peter Falk karakterét adaptálta. A film forgatókönyvét Wim Wenders és Peter Handke írták. A film készítése alatt még a berlini fal által kettéosztott város két térfele jelképezheti a Szolláth által is megjelenített dimenziókat, a valós és a más, a látható és a láthatatlan dimenzióit.
25. A szerencsekerék motívumához lásd: „a kerék általában a világ szimbóluma, a kerület pedig, melyet s középpont kisugárzása teremt, a megnyilvánulást szimbolizálja, valamint erőteljes Tarot-szimbólum. […] a két kerék a kozmikus egész különböző részeinek felel meg. Ez a hindu tradícióban gyakran előforduló kocsi szimbolikájához kapcsolódik. […] a mesterségek […] egy tradicionális civilizációban spirituális értékkel és egy valóban szent jelleggel rendelkeznek, és emiatt – normális esetben – támasztékul szolgálhatnak egy beavatáshoz. […]” (René Guénon (2023): A kupola és a kerék. In: A szent tudomány szimbólumai, Budapest: Szenzár, 261.) Guénon a tengely szimbólumát is idehelyezi: „a tengely (aksa, az axisszal azonos szó) amely itt a világtengelyt jeleníti meg, és amely így egyenértékű egy épület központi oszlopával (szkambha), amelyhez az épület egészét viszonyítani kell. […] kevésbé fontos, hogy ez az oszlop materiálisan megjelenik-e vagy sem. […] a kozmikus kocsi tengelye csupán ’elválasztó lehelet’ (vjána), amely a közbülső teret elfoglalva (antariksa, amelyet antarjaksának magyaráznak) tartja az eget és a földet az őket megillető helyükön, és amely így hídként el is választja. […] A két kerék, melyek a két végén helyezkednek el, […] az eget és a földet szimbolizálják […]” Guénon 2023: 261-262. Guénon ezt kiegészíti: „Az antariksa a zsidó tradícióban a ’vizek közepén lévő szilárd boltozat’, amely elválasztja az alsó vizeket a felső vizektől (Teremtés Könyve 1:6). Latinul a firmamentum szóval kifejezett idea megfelel továbbá annak a gyémántkemény jellegnek, melyet gyakran a világtengelynek tulajdonítanak.” Guénon 2023: 262. A „A tengely, ábrázolják materiálisan akár a fa vagy a központi oszlop alakjában, Agni felé tartó lángjával és füstoszlopával, akkor, amikor az épület középpontját az oltár vagy a tűzhely foglalja el, mindig pontosan a kupola csúcsában ér véget, […] keresztül is halad azon […] A nyílás magának a napkorongnak mint a világ szemének a megjelenítése, és rajta keresztül történik a kozmoszból való kilépés, […] ezen a centrális nyíláson, és csak ezen keresztül juthat a létező a brahmalokába, amely lényegében ’extrakozmikus’ terület. Ez az a szűk kapu az evangéliumi szimbolikában, amely Isten országába is vezet. […] a brahmarandhrának hívott nyílás, amelyen keresztül a megszabaduló létező szelleme kiszabadul, amikor a kötelékeket, amelyek őt az ember egységes pszicho-fizikai összetételéhez kötötték (dzsívátmáként), elszakították. […] ez az út kizárólagosan a ’tudó’ létezőnek (vidván) van fenntartva, aki számára a tengely ténylegesen a hetedik sugárral azonos, és aki közel van ahhoz, hogy a ’Napon túlra’ történő átkeléssel végérvényesen elhagyja a kozmoszt.” Guénon 2023: 268-269.
26. A fény bírása, birtoklása a megtestesül Jézus teológiai magyarázatának is megfelel: „A magasból származó fény […] az Ogdoádból [állócsillagok ege, Ladocsi 2024: 86] áradt le a Hebdomád fiába, majd Hebdomádból még mélyebbre szállt: Mária fiára; ő fellángolva a reáömlő fénytől, magába fogadta a megvilágosodást.” Ladocsi 2024: 78.
27. A Sekina vagy sekinah fogalmához lásd: „A Via Latina katakombájának freskóján a Paradicsomból való kiűzetés jelenete is látható. Az ábrázolás azonban nem egyszerűen a Ter 3,23 ábrázolása, mert a bibliai szöveg szerint a kert kapujába Isten kerubokat állított lángpallossal, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat (Tér 3,24). A freskón ábrázolt jelenet a targumok befolyását tükrözi. A targumok szerint ugyanis Isten jelenléte (sekinah) van két kerub között a paradicsom kapujában. Az Édent az Úr az igazaknak teremtette, a kert gyümölcsét azok élvezik, akik a törvényt követik. Az életfa ugyanis a törvényt és az Igét jelenti, minthogy a Péld 8,22 már azonosította a bölcsességet a törvénnyel. A targumok feldolgozásában a tüzes kard a gonoszoknak szánt pokol megjelenítése.” Vanyó 1988: 54. René Guénon a következőképpen magyarázza a kapu szimbolikáját: a kereket Guénon magának a „világegyetem szimbólumának” tartja, amelynek „középpontjában a Nap található, a kerületén pedig az összes létállapot.” Guénon 2023: 266. „A világtengely is egy »napsugár«, melynek meghosszabbodását egyetlen geometriai ábrázolás sem képes megjeleníteni. Olyan alakzatról van itt szó, amelyben a Nap hét sugárral rendelkezik, melyből hat, párosával egymással szemben, a trivid vadzsrát alkotja, vagyis a háromágú keresztet, és a zenitnek és a nadirnak megfelelő sugarak a mi »világegyetemünkkel« (szkambha) esnek egybe, míg az északnak és délnek, keletnek és nyugatnak megfelelő sugarak pedig egy horizontális sík ábrázolta »világot« (loka) hoznak létre. Ami a hetedik sugarat illeti – amely keresztülhalad a Napon, de egy korábbitól eltérő irányba, hogy elvezessen a szupraszoláris világokhoz (melyeket a halhatatlanság területének tekintenek) –, az valójában a középpontnak felel meg, és őt magát, következésképp, a három ágú kereszt ágainak metszéspontja ábrázolhatja csak. Tehát meghosszabbítása a Napon túlra semmiképpen sem ábrázolható, és ez pontosan megfelel annak közölhetetlen és kifejezhetetlen jellegéről, amiről szó van. […] a világegyetem ’kerületén’ elhelyezkedő valamennyi létező nézőpontjából ez a sugár magában a Napban végződik […]” Guénon 2023: 266. Szolláth hetes száma, a kilenc nyílás Macuó Basónál, majd Guénon elemzésében a nyolcas szám a nyolc kapu szimbólumával hozható összefüggésbe: „A nyolc kapu itt említett szimbolikájának lényege az, hogy a kapu voltaképpen egy átjáró, s mint ilyen, egyik állapotból egy másikba történő átmenetet jelenít meg, különösképpen egy külső állapotból egy benső állapotba történő átmenetet, legalábbis viszonylagosan, mivel egyébként a külsőnek a bensővel való kapcsolata, bármilyen szinten is legyen az, mindig a földi világ és az égi világ kapcsolatához hasonlítható.” Guénon 2023: 272.
28. „A megváltó Krisztus a maga valóságában egy többszörös összetettség, az egyes elemeket azért vette magára, hogy a megváltást el tudja végezni, és hogy az üdvösségre determinált elemek benne megkezdjék a visszavonulásukat eredeti helyükre. A megváltás maga a felbomlás […] [Krisztus] mindazt megváltotta, amit magára vett. A keresztény tanítók ezen azt értették, hogy Krisztusnak teljes emberséget kellett felvenni, a gnosztikusok pedig, hogy a Salvatornak a megváltásra természeténél fogva determinált elemeket magában kellett összefogni.” Ladocsi 2024: 80-81. Ugyanakkor „Krisztus elemei, komponensei nem képeznek ’személyi egységet’. Mindig a legfelesőbb elem dominál, a többit, főként a bárhonnét is származó testit, eszköznek tekintik. Az elemek integritása labilis. Krisztus egyes összetevői nincsenek és nem is lehetnek egymással egyek, identitásuk nem közös.” Ladocsi 2024: 84.
29. Ladocsi 2024: 68.
30. Ladocsi 2024: 155.
31. Ladocsi 2024: 155-
