Lévay, Jókai és Tompa a Feketehegy-fürdőben kúrálták magukat 1859 szeptemberében.
Az alábbi feljegyzés egy ismeretlen fürdővendég tollából született.
Hárman ülnek az asztalnál,
sétabotjuk alatt sercen a kő.
Kalapjukban az örökkévalóság moraja.
Üveges csontjaikat fájlalják,
a zsigerekben rügyező vadrózsát.
Lévay, Jókai, Tompa – susogják a fenyvesek.
Mozdul a Vasárnapi Ujság
címlapján a táncosnő.
Lévay, Jókai, Tompa – köpi a kút.
Benne egykori és jövőbeli kacagások.
Egy varjúból boszorkány károg:
Gyertek századunkba, állítsátok le a gépeket!
Gyógyítsátok meg a gépek nyelvén beszélő
embereket. Szóljatok hozzánk,
akik látták Istent nehéz bőröndjével az úton,
(csodáiból háborúk neveltek ki),
akik nem találkoztak szentekkel,
akik nem álmodnak.
Szóljatok ott, ahol a költészetet
elgázosították Auschwitzban,
ahol nem fészkel lélek a szobrokban,
ahol meglop a műanyag-csillagos éjszaka.
Nézzétek félelmünket húsevőktől,
szögesdrótoktól, gázkamráktól,
nukleáris felhőktől, beszélő
disznóktól, keselyűktől,
drágakőre vadászó farkasoktól,
frontra küldöttektől és háborút
megjártaktól, egyenruhásoktól és
viaszarcúaktól, ordítozóktól,
némáktól.
Még nem tudjátok – házatok helyén
új ország született. Gyermekei nem
ismerik a régi nyelvet. Feketehegy vizében
holtak fürdenek.
Lévay, Jókai, Tompa, ne féljetek a zajtól,
nézzetek a kútba!
– – –
A boszorkány érces hangját lélegezte
a fenyves. Fái életre keltek,
csontjainkba énekelték az erdőt.
Egy felhő az udvarra zuhant.
Sűrű dunyhájában sosem hallott morajok.
Ezután sokáig nem látták őket.
Évek múltán bukkantak fel.
Kalapjukat, sétabotjukat elvesztették,
arcukon só kövesedett.
Görnyedt öregemberek lettek.
Talán hegyeket vittek hátukon.
