Figyelmeztetés: Feleződni csak pontosan, szépen…
54 év [most, hajnalban]
Most itt ülök, nyakig a múlt gyógyiszapjában;
orvosol, vagy csak kisimít radioaktív,
hajnalban indult énfeleződésem…
Iparkodj bedugaszolni
az örvénylő lefolyót!
27 év [reggelekre]
Egységem félidőz, és fényes reggelekre lobban.
Felidézek ezt-azt, mikor pályakezdő diadallal
érdemes volt felébredni magamra,
és súlyos másnaposan verseket hányni a budiba,
mielőtt munkába mentem…
Tékozlom erősen a magamnak jósolt krisztusi kort…
13 és fél év [délelőttjeim]
Tovább-bomlok értem – lássam estre kész délelőttjeim,
mikor még tetteim nyugodt álmot előlegeztek…
Magabiztos tanóra-lét. Bár betör majd gyökalatti kényszer,
mégis mindennap jövőbe fordulok.
Végtelennek vagy legalábbis soha-el-nem-fogyónak tűnő
új-nap-olvasó göbeit pörgetve ujjaim között…
Személyim a fel nem fogható időben lejár…
6 és háromnegyed év [délben]
Nézem délben a nagyszoba bútorait. Óriás díszletek.
Négy és fél voltos elemmel működő fegyverem kelepel.
Harcaim fedezékei a szekrénysor, a franciaágy, az öblös fotelek;
magammal harcolok.
Belövök a szemközti fotel mögé,
odaszaladok, bevetődöm, és visszalövök.
Pirosan villog a lemezárugyári
géppisztoly hegye.
Territoriális napszakok.
Megjöttem. Én. A harcos.
A jóllakott előkészítős…
A nagyokos kisiskolás, aki nem bírta összeolvasni: ma-ma;
aki nem tudott lóval sakkot adni egy lépésben –
bátyja furcsállkodó ránc-sáncai előtt…
Itt van a lánynak várt legkisebb fiú!
De még minden olyan…
…Nagy. Honkijelölő.
Nemkijelölő. Háború…
Sosem ér véget…
3 egész háromszázhetvenöt század év [délután]
Egyre halványabb minden vissza-ösvény.
A délután délibábja izgalmas belerohanást terez.
S még nem is sejtem a gyógyiszapba
tűnő új-nap-olvasót…
Már van emlék. Múlt-porladás.
Beázásos plafon. Rorschach-foltjai
életre szólóan képen nyalintnak… Felhőnéző leszek…
De addig még leszedálnak álomszakadékba lökő
mesehősök, és felizgat a még el-nem-szakadt
szélű Élek!-diafilm átforrósodó szaga…
Furcsán ketyeg apám vekkere.
Hajnali riadásra köröz az idő…
(Mágikus reáliák a hajnali percek.)
Valami munkába megy majd kávé és rántotta után…
Kétszer láttam így, mikor a sok traubi
felfújt és vizelni hajtott…
1 egész hatezernyolcszázhetvenöt tízezred év [est]
Idétlen egyidő. Mikor még talán úgy, talán nem…
Mikor a mikor bizonytalan, s értelmetlen is.
Próbálom felidézni (széthulló fotóalbum segít),
s üveggolyóként elgurítani
azt a sok fel sem fogható talmi-gyöngy-estét…
Cselekvéskényszeres parkettán csúszás,
totyogás, négykézlábolás, gügyögés, első szavak…
Pedig mindezek új és új és új, se-vége-se-hossza
ébredés utánt előlegeznek…
A létezés a lényeg. A benne levés.
A lélekkönnyítő böffenések.
A haslohasztó rottyanások.
A világ oszthatatlan teljessége:
babakocsi-és-járóka-és-rácsoságy-terek;
éhség-és-szomjúság-idők…
Az agyszövetben szétszórt,
lepergő, kupacba gyűlő
tapasztalatmorzsákat csipegeti
a tojáshéját épphogy lerázó,
semmiből kélt,
akkor még fel sem fogott múlás
soha-már-el-nem-illanó rémmadara…
[Emlékképtelen, végtelenig felezhető idők…]
0 avagy ahhoz hasonló [január éjszaka]
Minden a gyógyiszapba bök. Bizsergeti jelen tagjaim.
Az utolsó felezhető pillanat lehetetlensége,
s annak képtelensége, hogy ez nulla lesz…
A hirtelen elhatározás – csináljunk egy kislányt! –
lüktetésében eggyé lett én-idő-utániban
ott motoz a kettéhasadt én-idő-előtti.
Nulla nincs. Csak ősrobbanás.
Idő van!
Zérói diktátum hazugságai. Zigóta kötelesség.
Megtagadnám az oszthatót,
a végzet négyzetre emelését,
de nincs beleszólás(omm)
az épülőbe kódolt életromlásba.
Megtagadnám a január éjszakai sejtünnepet –
az agytűzijátékban suhogó
apám-anyám zászlócskák jövőbe lobogását,
az egyesülést, a kisülést,
a sejtalkatók mérhetetlen radioaktivitását.
Még baj lehet ebből…
De moccanok a gyógyiszapban,
s rám csukódik a kérlelhetetlen jelen,
mert csak bejárattalan labirintus,
elmeroggyanás a felezőidő…
Visszafelé nem tűnhetünk el soha…
+++
VERSNEHEZÉK
Átszűrt magzati próza ad jelet, hogy
pozsgás kaktuszi önvalóm kitárjam,
s belső árvizem kilugozza ég-föld
gátakat s rabigát rakó lakóit!
Pusztuljon ki az ellenem törő rossz
rajtam kívüli része, és korábbi
létem unt hibakódja! Vajh, ki vol-
tam? És végre legyek tökéletes tisz-
taságú primadonna színpad előn;
élvhajhász amoróz’ hajótaton ha-
jolva tengeranyával is liézont
fenn ki tart; szkeletonfehér titán; vagy
ében emberi cápa, tép, ki húst, kit
éhe hajt, s ha nem, akkor is magát ké-
nyeztető gigaszörny; legyek – ne vae vic-
tis, de Róma hatalma, imperátor,
hős, provincia-gyűjtemény mutató
császár-isten a mindenek fölött; vagy
csillagnép-zabolát hizelkedőn a
Lófej ködre rakó trigonkufár, s nézd –
fénygyékényteritőm gurítom el-ki:
vendégként jogaimmal élek itt s most […]
Győzelmem töredék… Sötét anyag lett
mátrix-vak dühöm, és nyakam köré fo-
nódik mind-akarásom ég-kötele…
Már tudom, hiba volt lejönni újra!
Megélt magzati dráma ad jelet, hogy
placentás fedezékbe’ jobb maradnom;
szívjellel, vagy akár anélkül is, de
hasba szorított végtelen-űr-esélyben…
