Mandarindzsem
Kovács Balázs Narancslekvár c. kötetéhez
Az ifjúság vándormadara tovaszállt,
etettem, itattam, óvtam, vigasztaltam,
éneke otthon tartott, kalitkává vált,
nem fért el benne, kihízta akaratlan.
Nincs a sárfészek, se az eresz, se a nád,
almazöld illat keresi a fa helyét,
most már csak dacos gyilkosként vadászom rád,
legyen a combodból egy mennyei ebéd.
Egérrágta könyvek lapjait kitépem,
csomósodik májam, nagyobbodik lépem,
kályhába begyújtok, szemezek az éggel,
egykor a mandarin ritkaság volt, érdem,
nem lehetett kapni, nem is volt rá pénzem,
ma a mandarindzsem szegényes egy étel.
Kiglancolt cipellők
„Mindig a mihaszna népekhez tartozom.”
Volker Braun
János azt hiszi, ha szereti, gondozza
a veszélyes állatokat, érteni fog a
kegyetlen emberek nyelvén, függetlenül,
megjárták-e a pokol bugyrát, a börtönt,
jóhiszeműen nézve idegen vallást,
kultúrát, népet, hiszen senki sem tartja
sajátjai közül jónak, egyenlőnek,
csakis mihasznának, s mikor belelőnek,
attól nő szíve, egy kicsike, szegénynek.
János nem hisz a fülének, de hidegen
hagyja a remény, kergeti, megfuttatja,
ezért hátára veszi a gyalázatost.
A lélek búvóhelyet keres a testben,
kísérti kísértet, megóvja szellem,
bőröndjét cipeli utána az Isten.
