Kannibál
Neked a szívemet is kirántom, ha úgy van.
Addig sütöm, míg sejtjeim a forró olajban
hozzá nem tapadnak a panír könnyű rétegéhez.
Ropogósra sül kérgén a magány,
belül mégis rágós marad.
Eleinte nehéz a hús,
miközben fogaiddal cafatokra cincálod,
de nem baj, ha kell,
könnyeimmel könnyen
leöblítheted, ami torkon ragadt.
S ha majd leér minden utolsó falat,
már mindegy, hogy fogod morzsáit megemészteni.
Feloldódik, majd megsemmisül minden molekulám benned.
Nem enged át, csontig lerág,
felemészt teljesen
ez a nyers és hideg halál.
A felismerés, hogy ilyen kegyetlenül
kell elfogynom nélküled.
Illat
A macskák puha lépteiben,
a madarak könnyű szárnycsapásaiban,
a halak hullámzó siklásában,
egy vékony falú üvegfiola illóolajában
úgy bújnak meg a titkok,
ahogy rejtőzöm, betakarózom veled.
Lefóliázom és kulcsra zárom,
ami kimondásra vár, még sincs hozzá hangom.
Hogy csak érezni tudok,
mióta nem vagyok a szavak embere.
Hiányod elszorítja tüdőm és mellkasom.
Ottfelejtem párnádon az illatom,
a tiédet pedig magammal viszem.
Azzal fekszem, alszom át az éjjelt,
és reggel így ébredek fel.
Végül visszazuhanok a pillanatba,
ahol a bőrünk épp csak összeért,
ahol mohón szívtam tele szívemet veled,
ahol az utolsó slukkig belélegeztelek.
Kár, hogy holnapra elpárologsz,
hogy le kell magamról mosnom.
Kár, hogy a hideg víz sem térít észhez.
Hiányod elszorítja tüdőm és mellkasom.
Reggeli
Hogy nem eszel meg, csak megkóstolsz,
az jobban fáj, mintha rögtön
a legnagyobb darabot
harapnád ki belőlem.
Éhezem minden közös étkezésünk
előtt és után.
Éhezem arra, hogy egyél meg.
Hogy érkezéskor csak arcon csókolsz,
nekem még előételnek sem felel meg.
Én farkaséhes maradok,
amíg nem szolgálom fel a reggelid.
Itt ez a kiskés:
tárd fel a szívemet.
Vissza
Visszavonulót fúj a tél,
az ég aljában felolvad csendesen.
Átfagyott, meztelen fatörzs
nyújtózna az ég felé,
kivérzett ága újra rezdülne.
Mint erdőben az avar alatt
megbújó növények, ha felébrednek,
s lerázzák magukról a dér
kristályfehéren csillogó porát,
úgy takarítom ki én is
magamból a múló hideg olvadó havát.
Ahogy messziről jött vándormadarak,
a költő is visszatér hosszú álmából,
a tavaszi széllel fészkébe
könnyen szállva hazatalál.
Mi elmúlt mögötte, az másra nem,
csak arra jó úgyis,
hogy végre rendezze minden régi,
befejezetlen sorát.
