Vége lesz.
Felmászok a háztetőre, a két kémény között fogok táncolni, a fiam majd rimánkodik, hogy jöjjek le onnan azonnal, elvétek egy lépést, levetem magam a tetőről, ott előtte a nyakamat töröm, isten bizony, azt fogja hinni, véletlenül melléléptem, fogalma sem lesz róla, hogy szántszándékkal szörnyethaltam. A nejem nem lesz otthon, dolgozik éjt nappallá téve, majd arra jön haza, hogy mozdulatlanul fekszem a virágágyásban, a fiú krokodilkönnyekkel újságolja neki, hogy „apa a tetőn táncolt és lezuhant”, hótziher, hogy azt mondja neki, részeg voltam és baleset volt. Baleset egy fenét.
Részeg meg hogyne lettem volna? Ezzel jönnek mindig, amikor már ezerszer elmondtam, az orvos írta fel. Csak egy keveset, ezt mondja a nejem, mintha nem tudná, hogy gyomorfekéllyel szenvedtem. Kilyukadt a gyomrom. Báránygyomorral foltozták. Akkor mondta az orvos, „igyon bort, szigorúan vöröset, az majd fertőtleníti és megnyugtatja”, csakhogy ezeknek falra hányt borsó, mindig mindent jobban tudnak.
És különben is, mit akadékoskodnak? A fiú író akar lenni. A házat ki fogja befejezni? Az anyja? Nem bírja. Némelyik ajtófélfában még mindig csak pokróc vagy fólia feszül, hogy ne fújjon be a szél, a gyerek panaszkodik is néha, hogy azóta épül, amióta él, már tizenkét éves, mészhalom meg téglakupacok között kell felnőnie a döngölt földön. Nagy dolog. Nekem nem?
Mondom a fiamnak: jobb. Bal. Rúgj. Addig üss, amíg még van rá lehetőséged, mert már nem sokáig leszek itt, Tibike. „Miért nem, apa?” A gyomrom, Tibike, mondom neki. A gyomrom a tiéd lesz. De persze, ki a fene kér ilyet? Hát, üssed ahogy csak bírod, Tibike. Gyomorszájon vág. Most az arcomat, lássam, milyen fából faragtak. Eltalál. Az orromat, aztán az állkapcsomat. Még kicsi, nem fáj, de idők kérdése és képes lesz a földbe döngölni. Akkora lesz, mint én. Vagy nem is. Akkora lesz, mint a nagyapja. Annak a mája volt rossz, a hasa megtelt vízzel, feküdt, mint egy vemhes macska, tűvel szúrták az alhasát és gyűjtőedénybe folyt a víz belőle.
Sose tudtam a földbe döngölni apámat. Még azelőtt meghalt, hogy egyáltalán szemrehányást tehettem volna neki, a nejem meg mondogatta, ez vár rám is, „nem véletlenül lett gyomorfekélyed”, de arra várhatnak, hogy engem az vigyen a sírba.
„Anya mikor jön haza?” Nem tudom, Tibike, de gyere már ide egy kicsit, na. Csuklójánál fogva rántom a földre, felételepedek. Az arca sápadt, mint a vakolatlan fal, vicsorít, nagy hézagok vannak a fogai között és a szemében izzó gyűlölet tükröződik. Egy szó, mint száz, ő már most olyan, mint a nagyapja. Kicsit ki is nevetem, hogy a csenevész, erőtlen vállai mégis hogyan bírják el egy öregember fejét. Csak játszom veled, Tibike.
De azért szó se róla, jobban is vigyázhatna. Én ott hibáztam, hogy nem védtem meg magamat időben apámtól, pedig mikor már rossz volt a mája, visszaadhattam volna, helyette csak takarítottam a gyomornedvet a padlóról. Mondom is Tibikének, nézd meg, mi maradt utána, egy félkész ház, meg a betegség. „Mindig ez van, ha nincs itthon” — válaszolja.
Kicsit azért viccelek vele, hosszú nyálcsomót lengetek az arca előtt, visszaszívom. Ha az anyja látna minket, isten bizony rosszul lenne, sosem szerette, ha a fiúval játszom, azt mondja, túl durva vagyok. Megint nyújtom a nyálam. De a franc essen bele, elszámolom magam, szegény Tibike, én becsületszavamra nem akartalak leköpni. Majdnem sír. Látom az arcán. Megkönnyítem a dolgát, „gyere fel velem a tetőre”, mondom neki és elengedem.
Simogatja a csuklóját, mintha tényleg erősen szorítottam volna. Azért nebántsvirág ne legyél, könyörögni se kelljen, irány csak felfelé. Erre mondja, hogy anya biztosan nem örülne neki, ha a tetőn játszanánk. „Veszélyes.” Hát, Tibike, nehogy már a farok csóválja a kutyát. Nem érti, hogy jót akarok.
Bánom is én, kiabálom a háztetőről. Nem jött fel velem. Azt hittem, a két kémény között fogok táncolni. De csak állok. Mikor kellene megcsúsznom, Tibi? Húzzak magammal egy-két tetőcserepet? Fentről minden kicsinek tűnik. Még te is, Tibi. „Mit mondasz, apa?” — kiabál vissza. Mondom: a csillagok. És végül is így képzeltem: a fiam már könyörög, akár táncolhatnék is, azelőtt kellene, hogy a nejem hazajön, de arra egyszerűen nem számítottam, hogy a csillagok ilyen nagyok lesznek. „Apa, megijesztesz” — ordítja. De most nem nézek rá. Nem olyanok, mint tűszúrások ezrei, Tibi? Fel kellett volna jönnöd velem, hogy lásd.
Az ember beleszédül.
