Újsághír: „Kilencvenéves korában elhunyt Gyarmati Béla, a sokoldalú, klasszikus műveltségű újságíró, író, színigazgató, aki egész életét és munkásságát a kultúra szolgálatába állította.” Aztán kissé száraz (bár tényszerű) életrajz-szöveg, „természetesen” online, papíron csak maga a szinte mínuszos hír. Pedig 66 éve érkezett meg a miskolci helyi sajtóba.
Mit mondjak? Utódai – akik tartalomkészítőnek vallják magukat – nem tolták túl az emlékező-tisztelgő gondolatokat! Sic transit gloria mundi! – mondaná és legyintene Béla, ha még mondhatná (bár általában kínosan kerülte az idegen kifejezéseket) és legyinthetne. Ő, aki bármilyen feladatot kapott, mindenekelőtt és mindenekfölött újságírónak vallotta magát. Mindhalálig.
Mi lehetne méltóbb és időszerűbb tanács a mai „kollégái” számára, mint a hivatásáról szóló egyik kulcsmondata: „Káros jelenségekről, szennyes dolgokról is lehet és kell írni, a nemtelen emberi tulajdonságokra rá kell irányítani a figyelmet, de – az újságíró indulatai, céljai soha nem lehetnek nemtelenek.”
***
Pótolok, tanár úr! – nyugtattam Pápay tanár urat anno dacumál, amikor valamiről lemaradtam. Most igyekszem valamit pótolni drága mesterem, mentorom, barátom. Redakcióid helyett is, meg úgy általában. Bocsásd meg, ha néha idegen tollakkal ékeskedem! Csakis a Te érdekedben. Meg a még maradók épülésére.
***
Majd két évtizede összetalálkoztunk Gyimesi Lászlóval, a kitűnő költővel és nagybetűs emberrel… A pontos dátumot kitől is kérdezhetném? Hiszen sem ő, sem Az elegáns bozótharcos című esszékötetének „alanya-tárgya” nem él már. Laci, amikor kíváncsi lett a regényeivel hetven éves kora fölött kilépő Béla gazdag közéleti és civil előéletére, egyik ámulatból a másikba esett:
„Rádöbbentem, hogy Gyarmati Béla az irodalmi teljesítményétől függetlenül is nagy formátumú egyéniség, izgalmas és irigylendő ember, ritka példánya az új világban is otthont követelő régi vágású értelmiségieknek.
Ha két szót szabadna csak szólnom jellemzésére, ez a két szó a műveltség és az erkölcs lenne. Szerencsére több terem van jellemzésére, mégis azt hiszem, e kis könyv minden fejezete, minden bekezdése e két fogalom fogságában születik.
Gyarmati Béla egyszerre birtokosa a klasszikus görög-latin és a zsidó-keresztény műveltségi és erkölcsi eszmények minden pozitív hozadékának, anélkül, hogy egy percre is a szemforgató mindentudás, vagy a farizeus ítélkezés vétkébe esnék. Műveltségének mélysége megvédi az elhamarkodott ítéletektől, szerénysége ellenáll a szirénhangok csábításának, átsegíti a vonzások és választások buktatóin, szilárd, rendíthetetlen embersége pedig súlyt ad minden, akár a legkisebb, akár a legnagyobb kérdésről leírt, kimondott szavának.
Úgy vélem, a görögöktől kapott örökség egyik fontos, ha nem a legfontosabb eleme a kalokagathia felfedezése, áthagyományozása lehet. Az ismeretelméleti, etikai és esztétikai fogalomtár központi kategóriáinak egységéről van itt (leegyszerűsítve) szó, azaz az igaz, a jó és a szép szentháromságáról. Ha ez a hármas követelményrendszer beépül az életünk irányító mechanizmusába, legyünk alkotók vagy befogadók, kétkezi munkások vagy értelmiségiek, császárok vagy csizmadiák, nembéli emberként vehetünk részt sorsunk – magán- és köztörténelmünk – alakításában.”
A három tudatforma ítéleteinek egymásra tükröztetése megteremti az alkotók hátországának rövid, de közérthető íratlan alkotmányát, azt a követelmény-rendszert, amely lehetővé teszi mindegyikünk számára a felemelt fejű életet, a világformálásra képes, azaz alkotói létet.
Gyarmati Béla egész élete (persze, nem utolsósorban írástudói tevékenysége) ezen hármas egység valódi és virtuális birodalmában játszódik. Bizonyára betartja a külvilág formális törvényeit is, a hétköznapok szabályrendszerének fontos és fontoskodó etikettjét, de számomra, számunkra ez lényegtelen. A láthatatlan alkotmány felülírja a csipp-csupp törvényeket, az alkotói létben és a műben egyaránt.
Az ő általa közvetített jelzőrendszerek, nyelvek, szokásrendek és világképek hiteles üzenetet hordoznak, művei elmúló és születő életformákról adnak lenyomatokat.”
***
Ha az eddigi gondolatok még nem mondtak el mindent, kezdjük a gyökereknél.
Gyarmati Béla édesapja tanító, ahogy akkoriban mondták, néptanító volt. 1931-ben ő hozta létre azt a tanyasi iskolát (a Csanádapácához tartozó Vilma-majorban), amelynek hosszú időn át vezetője volt, s ahol a kisgyermek Béla három-négy évesen első benyomásait szerezte az iskoláról, az értelmiségi hivatásról és a szociális érzékenységről.
Anyai ágon is a nemzet napszámosai voltak az ősök, tekintélyes, ám a helyi hierarchiában jóindulattal is csak az alsó középosztályhoz tartozó emberek. Ez az „úrnak paraszt, parasztnak úr” közeg rengeteg kiváló értelmiségit, példás életű nagy embert adott a nemzetnek, Gyarmati Béla édesapja közéjük tartozott. Nem egyszerűen tanítók voltak ők, hanem a helyi közösség központi szervező erői, kultúraközvetítők, hagyományőrző, öntevékeny csoportok megteremtői és gazdái, népjóléti törekvések letéteményesei, a csírázó „népi demokráciában”. Az öreg Gyarmati is a szegedi Csillagban gondolhatta át élete e termékeny szakaszának tanulságait.
Az eredetileg Hirják nevet viselő apai ágba Béla már Gyarmatinak született: 1935. augusztus 26-án Csanádapácán, a dédanyja házának udvarán épült kicsiny házban. A sors fintora, hogy magának a nagyháznak már híre-pora sincs, míg ez a kisház máig dacolt az idővel (szó mi szó: egy pálinkafőző üzemel benne). Édesapja tíz éven át tanított Vilma-majorban, az első nyolc évben egy tanyaház szobájában, míg végre felépült az iskola a tanítói lakással együtt. Amikor jó évtizede az iskolaalapító apa emléktábláját avattuk, Béla nosztalgiával emlegette a család eredeti nevét. Az elemi iskola első éveit helyben, később az (akkor már általános iskola) felső tagozatát Békéscsabán, majd Szegeden a piaristáknál, illetve a tanárképző főiskola gyakorló iskolájában végezte el.
Általános iskolai tanulmányainak befejezése időszakában (1948-49) kellett szembesülnie – börtöni beszélők során – édesapja méltatlan sorsával. Középiskolai tanulmányait Fehérgyarmaton végezte, közgazdasági technikumban, 1950 és 1954 között. Megbélyegzettként nem mehetett egyetemre, ez a csalódás mélyen érintette, későbbi írásaiban valamilyen formában gyakran visszatér erre a méltánytalanságra. Végül is a nyíregyházi főiskolán szerezhetett 1968-ban magyar-történelem szakos tanári diplomát.
A tanulás és a munka 1954-től összefonódott életében. A néptanítói örökség hamar kiütközött a felnőtté serdülő fiatalemberből: 1954 és 1960 között népművelői munkát végzett, először a vásárosnaményi kultúrházban, majd Csengerben (1956), végül Nyíregyházán (1957-60). A közművelődési munka első vonalában ismerkedett meg az ismeretterjesztés új formáival, ott szerelmesedett bele az újságírásba, s akkoriban kokettált először a szépirodalommal is. 1955-56 fordulóján egy ávós tiszt ébersége folytán ez a „kultúrosi” tevékenysége megszakadt, néhány hónapot pályamunkásként kellett eltöltenie. Bár visszamehetett népművelőnek, hamarosan az újságírói munka lett a főhivatása, 1960-ban a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójába került, s tíz éven át – hamarosan a kulturális rovat vezetőjeként – adhatta közzé jegyzeteit, kritikáit, tényfeltáró riportjait, rádióesszéit, három megye kulturális eseményeinek krónikáját.
A rádió szerepe abban a világban egészen más volt, mint ma, valóságos közképviseleti szerepet töltöttek be az igen hallgatott műsorok. Egy vérbeli újságíró – a bornírt előírásokat kerülgetve, bár a tabukat tiszteletben tartva – valóságos küzdőteret találhatott magának, s gyakran valódi győzelmeket is aratott. A helyi újságok szerepe is fontosabb volt, az írott szó nagyobb figyelmet kapott (az olvasóknál is, a hatóságoknál is), mint ma.
A szakmai sokoldalúság alapkövetelmény volt, minden más csak ráadás, jó esetben hab a tortán. Béla szerencséje volt, hogy még a szakma hőskorának végén, az internet és a bulvárosodás eluralkodása előtt tanulhatta meg a tisztességes anyaggyűjtés kínkeserves (de emberformáló) fogásait. S nemcsak ezt, hanem az írástudó felelősségét is, s ezek az idejében megszerzett ismeretek egész pályafutása során meghatározóak maradtak.
A nyíregyházi rádiós évek után (természetesen a rádiós évek nem jelentik azt, hogy az írott sajtó idegen lett volna tőle ezekben az időkben, hiszen számos lapnak volt közben szívesen fogadott szerzője) Miskolcra csábították. A sors fintora, hogy maga a csábító végül nem vett részt abban a vállalkozásban, amely az áttelepülő újságírót végleg az ország akkor második legnagyobb városához kötötte.
1969-től szerződött az akkor induló Déli Hírlaphoz, s kilenc éven át vezette-írta a kulturális rovatot. Egy új lapot sikerre vinni egy kétszázezres városban nem kis feladat volt. Kollégája, újdonsült barátja – Bekes Dezső, akivel később mindketten megaranytollasodtak – szintén ekkor került a laphoz. A miskolci évek alatt rendszeres szerzője lett a rangos Napjaink című irodalmi folyóiratnak, sőt ’68-’69-ben rábízták a folyóirat művelődési rovatának vezetését is, amitől csak színházi munkája miatt vált meg. 1978-ban a Déli Hírlaptól a „konkurenciához”, az Észak-Magyarország című megyei napilaphoz szerződött át, ahol mintegy két éven át a kulturális-irodalmi rovatot vezette. A György István filmrendező alapította egykori Miskolci Rövidfilmfesztivál sajtófőnöke is volt. Rövidesen azonban jelentős pályamódosítást hajtott végre.
Miután 1979-ben a Színművészeti Főiskolán megszerezte második diplomáját, tizenkét éven át a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójaként dolgozott. Nevéhez fűződik a miskolci színházi élet egyik legfényesebb korszaka. Regnálása alatt a magyar színművészet legjelesebb színészei, rendezői tettek hosszabb-rövidebb látogatást az intézményben, a színház a hazai szellemi élet legkiemelkedőbb műhelyei közé emelkedett. Major Tamás Lear királya legenda lett, Jancsó-Hernádi Csárdáskirálynője szinte világhírre tett szert.
Az újságírást és a tanítást sosem hagyta abba. De ez irányú munkája igazgatói megbízása után, amikor a Miskolci Színészmúzeum vezetője, színháztörténésze lett, ismét meghatározó jelentőségűvé vált. 1989 és 2004 között a Miskolci Bölcsészeti Egyesület – amelynek alapító tagja volt – Nagy Lajos Király Egyetemén tanított dramaturgiát, dráma- és színháztörténetet, műfajismeretet és több, ezekhez kapcsolódó tárgyat. Cikkei, jegyzetei, színháztörténeti írásai, tárcái az Észak-Magyarországban, a Déli Hírlapban, valamint a helyi rádióban folyamatosan jelen voltak, s a város alkalmi kiadványaiban: a Miskolci Tükörben és a Miskolci Kalendáriumban is. A Kulcsár Imrével készített rádiós irodalmi sorozata ki tudja, hol kóvályog a felhőben?
Miskolc szellemi életében olyan vitathatatlan tekintélyre tett szert, amire kevés mai értelmiséginek volt-van esélye. Nagyműveltségű, olvasott, igazi kultúremberként élte életét, az elvtársi világban is „úri” eleganciával, lokálpatrióta polgáraként befogadó városának. Méltó elismerések sora kísérte munkásságát: megkapta Miskolc város Pro Urbe-díját, a Déryné gyűrűt, a Gálffy Ignác életműdíjat, és 2010-ben az Aranytoll kitüntetést is.
***
Beszéljünk a kötetben megjelent műveiről – mert beszélni muszáj:
Beszélni muszáj! (1994) – gyakorlati retorika – tankönyv
Hogyan lehetek hírlapíró? Egy zsurnalista feljegyzései (1996)
És tetté lettek a szavak (1997) – tanulmány
Szó-szólóban (1999) – válogatott publicisztikák
Írjuk a magunkét (2006) – Bekes Dezsővel közösen – „észkarcok”
Szűzprimadonna (2007) – regény
Pelyvarosta (2008) – regény
A gyermekkor térképe (2008) – minikönyv, elbeszélés
Régi órák (2009) – regény
Puszta-lét (2010) – kisregény a kitelepítésről
Magánutak (2011) – regény
A pap fia (2013) – regény
Veled élni (2018) – minikönyv, elbeszélés
Anna napjai (2018) – regény
Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy hét kötetét a Herendi 2004 Kiadó révén megjelenthettem. Béla képzett gyors- és gépíró volt; a gyorsírást nyilván nem gyakorolta, de cserépfalui szerény parasztházában nyaranta egy-egy regényt egy-egy hosszú lendülettel beütött a gépbe. Így aztán, bár szerkesztőre nem volt szükség, a gyorsaság miatt korrektorra annál inkább. Művei alapján a Magyar Írószövetség tagja lett.
***
Jó, jó – berzenkedhet a Nyájas Olvasó –, de hol van a mindig kellemes-szellemes, derűt sugárzó nagy mesélő-anekdotázó? Hol van a kissé száraz tények mögé bújtatott ember? Akinek lételeme volt a humor. Az bizony bennünk, barátaim! Bennem hogyan?
Hát így (a teljesség legkisebb igénye nélkül)! Magasfokú intellektusa a legapróbb dolgokban is felfedezte és felfedte az ember esendőségét és nagyszerűségét.
***
Zaklatott közélet. Március 15-i ünnepi beszéd az Erzsébet téri Kossuth-szobornál. Az aktuális városvezetés taktikai okokból Dobrossy István levéltárigazgatót dugja ki az ablakon. A szónok emelvényétől három méterre állunk, Béla a szokásos jókedvével:
– Lajos, miért nem tűzted ki a kitüntetéseidet?
– Tudod, kicsit hülyén néznék ki a KISZ KB. dicsérő és a Szakszervezeti munkáért oklevelekkel.
A rendkívül visszafogott, óvatos beszéd végén Béla baráti szeretettel „elemez”:
– Pistám, nyugodj meg, emiatt nem lesz nagy üldöztetésben részed.
***
Gyermekrajz-pályázat zsűrizése az Almássy-kúriában (alias Európa Házban). Utána Kispipa, majd Dőry-pince. Feledy Gyula, Bekes Dezső, Gyarmati Béla, Stehlik Ágnes, jómagam. Dobrossy Pista élelmes levéltárosként Béla örökségére alkuszik. Ekkor született ez kis bugyuta szösszenet – aztán Pista megelőzte a reménybeli örökhagyót:
„Ha terek lennétek egybe-nyílnátok.
Ha utcák volnátok összefutnátok,
mint jóízű nyál a szájban –
dél tájban a Kispipában,
amikor illata a halászlének
száll a légben, mint korhely ének,
s míg lassan apad a vinotéka –
elkel Béla hagyatéka.”
Barátaim, lesztek-e utcák vagy terek?
***
Ifjú Bélánk vonattal megy látogatóba a Hortobágyra kitelepített családjához. A fülkében dermesztő hideg és egy melegszívű anyóka.
– Fiatalember, látom, nagyon fázik. Elfogadna egy kis pálinkát?
– Örömmel – érkezik a válasz.
A mama tölt, szemmel láthatóan szívesen kínál.
– Köszönöm szépen – reszeli a hálás Béla hangja.
– Kettőhatvan – így a szívjóság.
Ezen már közben is mindig jót nevetünk. Ja, akkoriban más árak jártak.
***
Kedvence volt egy kezdő rádiós története, kinek feladata: készítsen helyszíni riportot az adott falu tanácselnökével. Előtte kutasson fel valamilyen izgalmas témát. A fiú dolgavégezetlenül tér vissza.
– Mi történt? – így a főszerkesztő.
– Sajnos nem tudtam elkészíteni az anyagot, mert közben kigyulladt és leégett a tanácsháza.
Igaza volt, végül is nem talált izgalmas témát.
***
Bölcsek Tanácsa. Barna Gyuri találta ki; ő mint elnök, Bekes, Boros Árpi bácsi, Dobrik Pista, Dobrossy, Ducsai Gyuri, Gyarmati, Karosi Imre, meg jómagam, mint botcsinálta titkár (nem is tudom, hogyan fogadtak be maguk közé). Havi találkozások, étel-ital, világmegváltás, Béla a mindig vidám, mindig bölcs társasági ember nyomdakészen anekdotázik, kifogyhatatlanul…
Szinte minden mondata így kezdődik: Kérrlek szépen! Így, megnyomva az r betűt, ami már jelezte: valami érdekes történet van készülőben. Vagy amikor egy nem túl sikerült írásomat átadtam neki, csak annyit mondott: – Kérrlek szépen, ez nem kötetbe való! Ki ne értene a szóból…
A bölcsek legbölcsebbjei ma már a felhőben és emlékeinkben.
***
Talán öt-hét évvel ezelőtt (a világjárvány idején) combnyaktörés, rehabilitáció, bezártság, magány; unokaöccse segítségével kimenekítettük az elfekvőből, visszatérhetett szeretett otthonába, ötezer könyve közé, nyert néhány évet. Kevés látogatóit mindig szeretettel fogadta, de a vége felé (romló szemekkel és fülekkel) már nem sugárzott a régi derű, elmaradt az önfeledt nevetés. Egykori lapjának és színházának mai szereplői nem, csupán néhány közeli barátja látogatta, hívta telefonon. A 90. születésnapján még köszönthettük, aztán 2025. november 30-án elegáns bozótharcosunk belépőjegyet váltott a Parnasszusra.
***
Hősünk, ha valakinek a munkásságát, személyét nagyra becsülte, feltétlenül tisztelte, akkor a legmagasabb elismerése csak ennyi volt: az illető nem akárki. Így aztán különösen büszke lehetett – mások mellett – Váci Mihály, Ordas Iván, Margócsy József, Zöldi László barátságára. Nem kell hozzá nagy bátorság, leírom: barátaim, Gyarmati Béla nem akárki – volt!
Képjegyzék
1-2: Gyarmati Béla a ’90-es években
3. Az elegáns bozótharcos című kötet bemutatója 2020-ban a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban; Béla dedikál; a kép bal szélén Veres Attila festőművész, a Miskolci Nemzeti Színház festőtárának vezetője, a bal szélén Gyimesi László, költő, író, az esszékötet szerzője.
4. Gyarmati Béla Beszélni muszáj című, felújított, CD-vel kiegészített kötetének dedikálása 2024 augusztusában; a képen látható Nagy Zsófia írt kiegészítő szöveget (és olvasta CD-re) az eredeti könyvhöz.
5. Béla dedikál, szűk baráti körben, 2024 augusztusában.
6. Az iskolaalapító édesapa, Gyarmati (Hírják) Béla emléktáblájának avatása 2014-ben Csanádapácán; a domborművet alkotó szobrászművésszel.
7. A barát, Bekes Dezső otthonában, 2010-ben.
8. A régi munkatársa és barátja, Stehlik Ágnes kertjében, 2014-ben, baráti körben; balról jobbra: Gyarmati Béla, Tóth Kálmán, Némethi Lajos, Gápelné Tóth Rózsa, Kováts Éva, György István (a Miskolci Rövidfilmfesztivál alapítója és igazgatója), Vass Melinda producer, a felesége és Stehlik Ágnes. Lásd még 12+1!
9. A kitűnő szakács: Gyarmati Béla, cserépfalui telkén, 2015-ben.
10. Béla, a felesége, Rózsa, kisebbik lánya, Márti és Stehlik Ágnes, barát. Cserépfalun.
11. Béla 2025 augusztusában a 90. születésnapján.
12. A pandémia után: Tóth Kálmán és Stehlik Ágnes baráti látogatása. Felvétel: Némethi Lajos.
