Be jó lenne egy medence!
Széleit gyógyvíz mossa-nyalja,
nem kell csúszda, ricsaj!
Csak felülről fújdogáljon a szél!
Esti szél, kicsit hűvös fajta,
nyakig merüljünk hát a vízbe!
Ujjam begye ázzon ráncosra!
Ujjad begye legyen ráncos!
Be jó lenne ázni, fénylő koponyájú,
kókadó szájú bácsik közt!
Be jó lenne nézni,
öreg csontok, mogorvák,
hegyes szemmel bámulják,
kibontják az utolsó gombot,
az egyetlen ruhát tartó gombot,
a legszebb nőről a toppot is lehámozzák,
mint csirkecombról a fölös bőrt,
cuppogósan, ráérősen, lazán.
Be jó lenne beszélni,
beszélni lassan, kénes gőzben,
enyhe záptojásszag-örvényben,
hallgatni katonatörténetet,
hallgatni, hogy kell lecsót főzni,
s néha szólni, hogy szerinted,
hogy kell felvágni a paprikát.
A szélben keringőző denevérek,
a vízben néhány író beszélget,
tollal a fülük mögött,
madártollal, mint apacsok,
rezervátumból szökött apacsok.
Faragnak az évek,
arcodra éles orrot vésnek,
itt meghámoznak, ott megfaragnak,
lecsiszolják a fogad,
megreccsentik a csigolyád.
A tüdőd már fulladással telt meg.
Vagy füsttel, homokkal?
A kéngőzben megered a nyelved,
Hány ég és hány naplemente még?
Míg a toll hegyes végét agyunkba mártjuk?
S megírjuk legszebb verseinket,
felemlegetve, ki belehalt, beleőrült
a kéngőz fölött keringőző szélbe,
hányszor jut még egy medencényi idő,
ücsörgésre, csöndre, denevérre?
