Összetartozás napja
A mocsári ciprusok közé vágyom
és a holtág csendjébe, amíg elrendezik
az összekavarodott jugákat az elszabadult
indulatok és a le nem csapolt hexameterek.
Hogy sikerült-e, a megszólíthatókból tudod
meg. Hogy hány énből lesz meditatív te,
ha hagyod magad. Ha fölülírod a mintát,
ha nincs benned védvonal. Ha tőlem elcsatolt
területeiden is tudják még a sejtjeid, kid vagyok.
Ha emlékeznek rád a nyelv előtti rebegések.
Ha nélküled a nélküled szó nem ragyog.
Ha az ötmillióból nekem az egy vagy.
Ha miattad áthallásos a világ duruzsolása.
Ha kettős jelenlétedet ezzel tisztelem.
Jönnek a vérszívók, de csend van és jóleső
szürkület. A költő ír, a láp ciripel, a villamos
gyomrát üríti kacéran. Megint este van.
Annyi mindent kéne még elmondanom.
Rejtelmek III.
Együtt szabadulni és együtt vonulni,
ha a fényed már csak egy természetű.
Meglovagolni az árapályt, két lépéssel
mindig előbbre járni. Tőről metszeni
az igéket, szüretelni, ha a dér is engedi.
Veled tartani a hóhatárig. Elengedni
minden részletet. Elhozni neked
a tengert, ha hullámzásra vágyik.
Mindig lesz holnap
Holnap mindig lesz, csak a mából esünk ki
néha, ahogy kanos kutyák tűnnek el napokra
és nincs az a kerítés, mi bent tartaná őket
a jelenben, megyünk a fejünk, a vágyaink után,
bozóton, dagonyán át, begyűjtjük a legszebb
bogáncsokat, eltérítjük a pofonokat és beleállunk
az ébredő erőbe. Bennünk a füves emberek kicsike
gőgje. Körülöttünk lelkes amazonok.
Tantrikus hideg
Leszakadó gleccser temetett be egy svájci
falut, a település fele azonnal megsemmisült,
láttam a mozgó képet is, egyszer színesben,
egyszer feketén-fehéren, akárha egy némafilmben,
aztán megállt a lezúduló tömeg a házak között,
és hirtelen csend lett, mindenkit kitelepítettek
már korábban, de csak most ért ide a hallgatásuk,
mint egy szakítás másnapján a felső kar
lúdbőrzése, a gyomorszáj körül tekergő hideg,
neki nincs bitcoinja, brandje van, mondja az el
sem temetett városlakó a szomszéd asztalnál,
de ő még nem ismer téged, nem sodorta el
soha tűzforró lavina és nem várt rá még
senki állomáson, nem utazott angyalstoppal,
egy nagaszaki férfi mind a két atomtámadást
túlélte, a másodikat pont akkor, amikor az elsőt
mesélte otthon, harmadnapon, aztán szép kort
élt meg, van úgy, hogy úgy érsz egy út végére,
hogy észre sem veszed az időt és van úgy is,
hogy te szülöd, de nyakad köré tekeredik
a vakvezető póráz, látatlanban
Tömegtelenek lázadása
Légy jó, vigyázz magadra, magadat
megvigyázd, nekem is erősödj, jókedvtől
csattanj, kezem alá behízelegd az interregnum
engedetlen napjait, amíg meg nem jönnek
a sejtgyilkos másnapok. Mert jönnek, más
napok jönnek az ikes igék és a kézzel eltakart
ásítások eltörlése után, jön az igénytelenség,
a szép beszéd, öltözködés üldözése, a tegezős
lepra, a luxus-strandpapucsolás, az írástudók
által vezetett brigantínumok. És jaj lesz ó jaj
és utána jajtalan. Egy igekötős vándorlások
a nyelvi pusztákban, metaforátlan nembeszéd,
a te mímelése. A kő vérzik be a legjobban.
Rettegni fog a meg sem kövezett.
Váltókor
Lehajolsz, a ló fülébe súgsz, és együtt nézitek
a sólyomreptetést. Végigsimítasz a nyakán, bőre
feszes, vadóc szelek fújnak át a jelenvalóságok
öles résein. Kedvesed a világban valahol, repdes.
Népek hullanak ki a képből, történések, kollektív
tudatalattik. Angyalok botorkálnak zavarodottan
a jelenetek végén, majd döntenek. A bölcs vezetők
a Tao Te Kingből idéznek. Tömegek nincsenek.
