Csízi Krónika - Spanyolnátha XXIII. évfolyam. 111. szám. 2026/1

„A becsületbeli ügyeknek lovagias elintézése kezd már lábrakapni a monoklikat nélkülöző parasztfiuk között is. Legutóbb a nyugalmáról is híres Feketehegy-fürdőn vívott két legény a becsület szabályainak megfelelően. A véres parasztpárbajnak egy 19 éves, Bartha János nevű legény lett áldozata, aki régen halálos gyűlöletben élt egykori jó cimborájával Almássy Károllyal. A gyűlölködés oka az volt, hogy mind a ketten fülig szerelmesek voltak egy csízi szép leányba. A leány közönyös volt mindenikhez és ebből mind a ketten azt következtették, hogy a leány a másikat szereti. E miatt több ízben volt közöttük heves összekoccanás és az egész falu tudta, hogy merő féltékenységből halálos ellenségei egymásnak. Tegnapelőtt azután találkoztak egy táncmulatságon. A szép leány hol az egyikkel táncolt, hol a másikkal, amivel mind a kettőjüket vad haragra lobbantotta. Egyszer csak Bartha elé áll Almássy e szavakkal: – Te Jóska! Jer velem a korcsmába párbajozni. A két felbőszült fiú ezzel otthagyta a táncoló termet és mentek egyenesen a korcsmába, a hol előbb kibékültek és víg poharazás közben elbúcsúztak egymástól, mert úgy állapodtak meg, hogy a párbajban kettőjük közül egynek meg kell halni. Mikor már eleget ittak, felálltak a korcsma közepén, azután összekaptak, és vaderővel ütni, verni, fojtogatni kezdték egymást. A büszke, de gyengébb Bartha János belátván, hogy a dühösségtől tajtékzó Almássy legyőzi, kifelé akart indulni. Amint azonban ezt Almássy észrevette, utána iramodott és az ajtónál utolérve ezzel a kiáltással rohant felé: – No, betyár, meghalsz! Ezzel hirtelenül előrántott a csizmaszárából egy éles kést és azt egyenesen a menekülő Barta szívébe szúrta. Az 5-6 centiméternyi mély sebből patakzott a vér és azt Bartha saját kezével akarta elállítani. Almássy közönyösen nézte a halállal vívódót egy ideig, s csak ennyit mondott: – Hát én pajtás nem tehetek róla. Minden ilyen párbajnak az a vége, hogy az egyik meghal. Bartha most a halállal vívódik. Almássyt pedig letartóztatta a csendőrség.”
Az esetnek szemtanúja volt a Feketehegyen pihenő, egy asztalnál borozgató Jókai Mór, Lévay József és Tompa Mihály is, akik épp Jókai és Lévay friss miskolci díszpolgárságát ünnepelték. A rendőrségi kihallgatáson imígyen vallottak a történtekről:
Jókai Mór: Felfordult világ ez. A két fiú úgy nézett ki, mint a Vadon virágai, amikor egymásnak estek. Gondoltam is, valamelyikükre Szomorú napok jönnek. Úgy viselkedtek, mint a Szegény gazdagok, pedig csak Árnyképek voltak mindketten A nagy tükör előtt, akik bűntársakként lettek egymás áldozataivá. A megszúrt fiúnak Fekete vér folyt a szívéből. Úgy hallottam, az elhunyt Az elátkozott család fia volt. De hát így kezdődnek a Janicsárok végnapjai, s A kőszívű ember fiaiból lesznek a Szerelem bolondjai. Aztán Két menyegző helyett az egyiknek temetés, a másiknak meg a Börtön virága. Ide vezet A szegénység útja. Az anyák azok, Akik kétszer halnak meg, és hátra lévő sorsuk vagy Utazás egy sírdomb körül, vagy Szeretve mind a vérpadig. De Kár megvénülni. Mire megvénülünk, már csak A hazajáró lélek lakik bennünk. Egy ember, aki mindent tud, de mégis boldogtalan.

Lévay József: Kérem, én nem vagyok idevalósi. Nem Itt születtem, az esetet nem láttam, mert végig háttal ültem. Lélekben még A völgyben maradtam, egy Visszatekintés erejéig. Mardos is a Késő bánat meg a Vád, hogy éberségemet a Habzó pohár s a Tűnődés nyomta el. Hiu remény, hogy többet tudjak mondani, hacsak annyit nem: A múzsák bosszúja, olyan nem várt, Hívatlan vendég, aki megöli az Ábrándokat, és a Hadak útja lesz a sorsunk.
Tompa Mihály: Vallomásom: Alkonyatkor mindhárman a duruzsoló Kandalló-Dalt hallgattuk. A Távolból Kuvik szólt. Elbágyadtunk a Fördőben, egyedül Jókai volt frissebb, aki egyébként is jobb megfigyelő, hiszen ő író, mi meg csak afféle ábrándozó költők. Kvaterkázó Elmélkedést folytattunk A Kancsó Felett, aztán Borozás Közben jött A Vihar. Ha jól tudom, egy Varró Leány volt a Kisértő. Korábban a_két fiú jóbarát volt, most az egyik A Sebzett Szarvas. A Haldokló mellett, A Virrasztó gyilkos, Bűnbocsánatot nem várva, Denevér-vigyorral áll. Az egyiknek Akác fejfa vagy Fenyő kereszt meg egy rövid Sírvers a sorsa. A másiknak sincs Gyógyulás, a fejében Temetői Hangok: Adós, Fizess! Az utolsó szó jogán a Halálfa előtt, Levél Egy Anyához. Végezetül A Miskolci Bíró lesz Isten Akaratja.

(A dőlt betűs szavak Jókai-, Lévay-, és Tompa-műcímek.)

Jacsó Pál

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.