Csíz langyosában, hol gőz lebeg, s Feketehegy medencéjéből
napfényt kortyol a nyár — ott ülnek ők,
három régi barát: a pap, a próza, a dal.
Tompa törölközik, párája szent, szalvétája vers,
s úgy koccint poharat, mintha még a vadvirágok is
értenék, miért díszpolgár Jókai, Lévay, e két nagy barát.
„No de Miskolc!” — rikkant fel Jókai,
szemében csillog a reformkor hite,
borbélymosoly a szája szélén,
s a fürdő népe már köré gyűlik, hogy hallja,
mit mond a nemzet mesemondója,
ki álmokat farag az öntudat cserepeiből.
„Miskolc nem emlék — élő regény,
hol a kőbe szorult szavak még ma is
megmozdulnak, ha pohárköszöntőt mond egy jóbarát.”
Lévay közben rímekkel
hinti be a fürdő pázsitját.
Zokni nélküli lábbal lépked a fűre:
„Hadd érezzem, mit jelent
otthon lenni egy országban,
mely holtából is magyar.”
És nevetnek. Nevetnek, mint
akik tudják: a világ csupán
ideiglenes, a test pedig mulandó.
Csíz langyosában, hol gőz lebeg, s Feketehegy medencéjéből
napfényt kortyol a nyár — ott ülnek ők,
három régi barát: a pap, a próza, a dal.
