Már jóval túl az életút felén *
egy ismeretlen ösvény állt előttem,
ahonnan bűvös szellő szállt felém,
s már azt se tudva, honnan merre jöttem,
a jó irányt szédülten elhagyám,
a lobbant vágytól téboly-üldözötten.
A szent Poézis volt az égi gyám,
mi botló léptem pártfogásba vette,
s feledtem érte társam és atyám.
Vonzott a csúcs – egy csillag állt felette.
De szörny fiat fogant a szűz vadon:
egy sanda párduc férfiarcú teste
lecsapni készült rám e hajnalon.
A bőre kéjtől foltosan sugárzott –
vágyát kerülni érett alkalom.
A rém még el se tűnt, s mögötte már ott,
tövén Parnassznak új veszély lesett:
a Gőg s a Bírvágy éhe bénaságot
oltott belém, s a hegytető helyett
a völgybe űzött gyávult büszkeségem.
És vált örömmé szégyenem, melyet
futásom vítt ki (pírja gyúlt az égen):
a Költő várt reám a fák alatt,
miként Vergilius Dantéra régen –
Pilis szülötte, s míg továbbhaladt,
karját karomba fűzve rám tekintett,
s orcámon bíbor lett az árnyalat.
„Az út alatt ne roppanjon gerinced!
Itt villám légy, a lángok lángja légy,**
s a mennydörgést, ha kell, te közvetítsed,
hogy tisztuljon a Föld, amerre mégy!
E korban nincs, ki poklokig alászáll –
a hantolatlan lelkekért te tégy!
Ki harcban emberré lett, sose hátrál,
sem az, ki látni szívével tanul.
A költő csöndje több a hallgatásnál:***
a lélek erjed halhatatlanul.”
S mivel az úton kórók is teremnek,
e színjátékban földi támaszul
velem maradt a Költő mesteremnek.
Budapest, 2026. január 10–18.
A csillaggal jelölt idézetek Baranyi Ferenc alább felsorolt verseiből származnak:
*Nem jő Vergilius
** Költőnek lenni
***Ne féltsetek
