Fodor Miklós: Garabonciás-katalizátor – dinka versek, szövegek és dalok
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023
Fodor Miklós több mint kétszáz verset tartalmazó kötete, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent Garabonciás-katalizátor (alcímében dinka versek, szövegek és dalok) csak megerősíti bennünk azt az igazságot, hogy a költészet mindennél nagyobb esélyt nyújt arra, hogy a lényeget megérinthesse.
Már a cím is sejteti, hogy a szerző garabonciásként, vagyis költészetével vihart kavaró személyként jelenik meg, aki meggyorsítani kívánja a folyamatokat, változásokat szeretne, cselekvésre akarja sarkallni embertársait a kimondott szó erejével, világköpenyben / sürögve, sürgetőn, majd a leírt szó maradandóságának biztos tudatában vállalja a következményeket, s így zárja kötetnyitó versét: Angyal talpára saruvá / bűvölő szóm, / ne Őt, / engem nyűjön / kőhöz lapító idő.
A tekintélyes terjedelmű versgyűjtemény szerzője öt ciklusba rendezi a szövegeket (Termő idő, Lázhullám, Üstben, Soha nélküled, Hegyesfülű). A következtető, magyarázó, a megoldáshoz metamorfózist sürgető versek a dinamikus beszédmódot képviselik, a sorok tele vannak mozgalmassággal, lendülettel, energiával. A nyelv élénksége aktív kifejezésmódot tételez, váratlan, sőt meghökkentő szókapcsolatok alkalmazását teszi lehetővé, azt is bátran kijelenthetjük, hogy az emberi érzések és a társadalmi viszonyok változó valóságának erőteljes átélése történik a szerző sajátos versvilágában. A Lélek-tigris szuggesztív sorai elmarasztalják a földroncsoló és önroncsoló embert, aki tevékenységei során önmaga rabjává vált. Ráccsá kerítetted magad (…) Hódítottál, aláztál (…) Résnyi szabadságom / széténekli természeted / ősidő sodorta fonatát.
Fodor Miklós minden esetben komplex, sűrített képekkel teremt erős feszültséget, a multifunkcionális szavak a gondolat és a sajátos szerkesztésmód segítségével érik el a kellő hatást. Halmai Tamás megfogalmazásában „egzaltált józanság” vezeti a szerzőt az alkotás révületében, a sűrített, többértelmű nyelvi bravúrok egyszerre gondolkodtatnak és érzékeltetnek. Fodor Miklós a Föld gyógyulását, nemzete megmaradását sürgeti a Törvénysértőkben, kívánja, hogy az értékek megmaradjanak: vedd vissza hatalmad / még ép népem / hordd szét zsarnokod barrikádját, buzdít kellő lelkesedéssel, hiszen a hazugság csak torz szabadság, az ember önmagát becsapva átvert klienssé bűvölődik.
A szövegösszefüggések sajátosságait vizsgálva nyilvánvalóan asszociatív lírát olvasunk, képek, gondolatok, nyelvi-poétikai varázslások szabad társításával. A végeredmény olykor egy kicsit szürreális, a verssorok egymásutánja, a lélek, az elme belső összefüggései néha úgy jelennek meg, hogy nem feltétlenül érzékelhető a megszokott logikával követhető mondanivaló, s a hatást még csak tovább fokozza a kötet egészére jellemző szóhalmozás, ismétlés és sűrítés, ami azt jelenti, hogy a szerző folyamatosan magasfeszültségben lélegzik, inspiráló lendület, folyamatos tenni akarás vezérli. A történésben az ember lehetőségei sokszor kilátástalanok; gyújtatlan gyulladó, / oltatlan lángoló magányod / foszlánnyá perzselte zarándok csuhád… a cél elérése azonban lelkesedéssel és küzdéssel mégsem lehetetlen a szerző olvasatában, hiszen bíztatja az elszánt utazót: bátor is vagy, ha kell, látom, / túllépni határod s határom, / élezni vakmerőn / nyomort átfénylő / érzéked.
A sajátos versnyelvezet arra utal, hogy Fodor Miklós lírájában megváltoznak a valóságábrázolás konvenciói az általa alkalmazott retorika, nyelvezet és belső ritmika segítségével. A szerzői szándék szerint a szövegek, a vershelyzetek cselekvésre ösztönzik az embert, gondolatokat, érzéseket, energiákat generálnak, amelyekre az adott pillanatban szükség van, legtöbbször valamiféle ’illúziót’ is keltenek, hogy megpróbáljunk összhangba kerülni a világgal. A verseket olvasva eszembe jut Kulcsár Szabó Ernő egy igazán ide illő megállapítása: A költőiség valóban a nyelv funkcióteljességének egyedülálló megnyilatkozása.
Fodor Miklós opusaiban kapcsolatteremtés történik tér és idő minden viszonylatában. A felbontott létrétegek végigkísérik az ember tündöklését és bukását az Isten hírében, ahol a költő a varázsló, az ördöngös szerepében magas hőfokra ’turbózza’ mondanivalója erejét; számonkér, leleplez, tanácsot ad, megoldásokat sürget. Útjára bocsájtja a teremtményt; avatódj jellé az időben, hangsúlyozza, tisztában van vele, hogy az ember maradandót szeretne maga mögött hagyni, de nehezíti a helyzetet, hogy vannak köztünk élősködők, s zűrzavarunkat uralni teremtünk törvényt / sok értelem-edzette szabályt. A rezignált kérdésfeltevés sem maradhat el, tudnunk kell, milyen sorsfordulat lehetséges; visszatérni a lélek tornyához… vagy jobb lenne a kihalás állapota. Talán az emberi szellem, a lelkiismeret, a megérzés, a tudatosság az, ami megoldást hozhat, hiszen a szellem felelős a transzcendenciára való nyitottságért, ez az ’anyagtalan rész’ teszi lehetővé az isteni megismerést; a szellem tekinthető Isten leheletének.
A szövegekben a szerző nyilvánvalóan önmagát is kutatja a társadalmi közösség tagjaként, ahogy a Túláradó soraiból is kiolvashatjuk; valami folyton lázítja, valami belső, inspiráló erő hajtja a helyes válaszok megkeresésére. Meditációnk során pedig higgyünk Pascalnak, a francia filozófusnak, amikor így fogalmaz kellő rezignáltsággal: Az emberiség azért nagyszerű, mert tudja magáról, hogy mennyire nyomorult.
Önmegvalósítás következtében keletkezett válságok kísérik életünket, s olykor arra is rá kell éreznünk, bármennyire hihetetlennek tűnik, az erény időnként az ostobaság tiszteletreméltó formájában van jelen; mégis, ha van alkalom, nem szabad elszalasztani. Tisztulj, ha érdemtelen vagy, / ha lelked kivontad, / magodból magad / bontsd szét újra: / hasítson szívedbe rendeltetésed, / szerelemes múltad!
Az első ciklus jeles darabja az Apokrif táltosének, amelyet nem véletlenül ajánl Pilinszky Jánosnak. A vers filozófiai, nyelvi-poétikai megközelítésből is nagy jelentőségű. Pilinszky apokaliptikus víziója köszön itt vissza, a föld alapjai megrendülnek (…) új ég új föld jelenik meg (…) emberhiányos képek.
Fodor Miklós hihetetlenül gazdag képi világa, az érzések és jelenségek antropomorfizált megjelenítése teljesen megváltoztatja a szokványos lírai valóságábrázolást. Dolgok és észlelések dekompozíciója, majd rekompozíciója kíséri végig ezt a nagy lélegzetű költeményt, amelyben zsarnokát diadalmasan lerázza az Őstenyészet, miközben szembe kerül a Fellélegző elevennel. Ott, ahol rituális életarc perzseli / feledésarccá a föld színét, s a felemeltetett, a teremtett ember, ha kimondatlanul is, belép a szellemi fogyatékosság állapotába. De vajon van-e lehetőség arra, hogy az örökül hagyott fénytelenséget ragyogássá változtassuk?
A múltat persze nem tudjuk magunkról ledobni, mindig ott marad belőle egy darab erősödő vagy halványuló emlékekben, csak a feltámadás állapotában lévők képesek mindent feledni, őket már nem érinti a gyűlölet, amely a valóságos életben az embereket akkor is életben tartja, amikor kudarcot vall a szeretet. De ha a kegyelmi idő fonata szétfoszlik, / hiába ágálsz (…) romlást hozó ige elől ember meg nem futhat, / egyszer végre is hajtatik / az ítélet.
A táltosének a kollektív emlékezés traumatapasztalatait is végigkíséri, szövegalkotása a bibliai hangvételt sem nélkülözi, ami nem véletlen, hiszen az apokrif valójában szentírás jelleget kíván, hozzájárul a vallási hagyományok megértéséhez, mert szükségünk van a Föld megtisztulására: és az angyalok látták vala, / hogy az emberek fiai és lányai / a legnagyobb árat kívánják fizetni (…) és könny szökött szemükbe, / és szólottak harmadszor is, utoljára (…) de akkorra már az emberek nem hívének semmit (…) mert napra nap csak szőtték és szőtték (…) eltékozolt mennyei szabadságuk fátyolát: / a halotti leplet.
A születés és a halál között megvalósuló életminőség vizsgálata, a dolgok jelenvalóvá tétele történik Fodor Miklós versében ebben a halál felé tartó létben, hogy megfogalmazhassa, a történeti módon megnyitott világban miként tudjuk birtokolni a Földet az általunk okozott veszteségek birtokában. A szükségszerűség és a szabadság birodalmában persze mindig kell, hogy feszegesse az észszerűség határait. Ugyanakkor, ha magamra gondolok, mindannak, ami önmagam vagyok, hasztalan keresem a határait.
Egészen más hangvételű írások sorakoznak a Lázhullám ciklusában, nem véletlen, hogy a verskötet alcímében a ’dalok’ szó is szerepel. A korábbi dinamikus, nyelvi leleményekkel sűrített beszédmód, a sorok a korábbiakban már megszokott lendülete kissé csillapodik, de itt is működik a teremtő látomás, a szenvedély közvetítése. A rímes sorok igazán alkalmasak egy sajátos szeretet-közeg kiéneklésére, például a Kőmíves Kelemennét megidéző Kőműben, amely valójában a lélek dala, megszólalásmódjában követi a népi énekek fájdalmas-boldogságos hangulatát. A záró sorok szívmelengető, vallomásos ígérete rabul ejti az olvasót sajátos ritmusával és zeneiségével. Sóhajomba zárlak, és újra kitalállak (…) Én hajtom a véred, és én adom a béred, / ágyad leszek, csatatér, a sírig elkísérlek.
Találkozunk a kötetben szertartás-verssel is, ilyen például a Korsó-rítus, amely csak látszólag jelenít meg irracionálisnak, illogikusnak tűnő cselekvéssort, valójában az emberi lét legalapvetőbb problémáira fókuszál; életjobbulást, megigazulást megfogalmazó könyörgés rejtezik a sorokban, a tobzódó igék halmozásával az üzenet még nyomatékosabbá válik: korsó-testű / lélek vár, hogy / cseppjeként ne félj (…) lépteim nyi-/ totta sebben / dalvirág a jel.
A szövegbeni „én” nem szeretne eltűnni az „idősüllyesztő-torokban”, folyamatosan küzd a megmaradásért, nála a szabadság és kötöttség egymást feltételező fogalmak. Édeni időt szeretne tapasztalni, így nem véletlenül jelenik meg a sólyom, mint a képzelet, az intuíció, a vezetőerő szimbóluma, spirituális értelemben az éghez kapcsolódva. Fortélyos erő / dőzsöl a jó / szavak helyén (…) Szép aranyló / fészked idegen / seregek / dúlják (…) Kell, hogy megtérj / álom-madár.
A lét, a létezők mibenléte, a tudás, a szabadság, a helyes és helytelen vizsgálata áll középpontban a nyelv referáló, világra utaló funkciójával.
Fodor Miklós költészetét filozófiatanári végzettsége inspirációjaként átszövik – abszolút érhető módon – a „miért” kérdésekre adható válaszlehetőségek a nyelv, a tudat, a társadalom működésének különböző szintjén. Nyelvfilozófiai megközelítéssel a szerző a nyelv természetét megvilágítva értelmezi a szavak, a fogalmak, a tárgyak kapcsolódását, amit számos esetben a szövegbe rejtett szándékos, látszólagos ellentmondásokkal tesz különlegessé.
Azt hiszem, Fodor Miklós egy lendületes, szenvedélyes, nagy igazságérzettel rendelkező költő, aki folyamatosan alkotói „lázhullámban” él, így, stílszerűen hadd idézzem fel ugyanezt a címet viselő versének néhány, az alkotói módszerre igazán jellemző sorát: partot, sziklát hörpölő / tűzfolyamból képözön / terem majd új korszakot / sejtjeink boltozzák egét / jó reményünk szentelő / fél-szavakban botladoz.
A ciklust záró Minden szóm a szavakkal való varázsolás egy másik, nagyon megragadó darabja, az erőteljes szövegstruktúrák itt nem dominánsak, szinte éteri lebegésű költői ’lélegzetek’ színezik a versüzenetet. Minden szóm szerető sugár / csupa csipkéző, csapodár bűbáj / olykor szél, búgva regél, / olykor vér, néha halál.
Olvasás közben gondolhatunk arra is, hogy a világban való lét nem azt jelenti, hogy feltétlenül jól érezzük magunkat, hanem azt, hogy próbáljuk a helyünket úgy megtalálni, hogy a megtapasztalások során sokasodó ’miért’ kérdéseinkre választ kaphassunk. S mivel a költészet teremtette lehetőségek végtelenek, Wittgenstein egy gondolata köszönhet vissza az értelmezések során: A nyelv határai a világom határai.
Számos igazán figyelemre méltó költemény van a további ciklusokban is. Mindenhol jellemző a valóság- és illúziótudat vibráló kettőssége a jelentés és a jelentés hiányának ellentétpárjával, így bátran idézhetjük Goethét, aki úgy vélte, hogy a műalkotás a „kimondhatatlant” közvetíti felénk.
Az esztétikai élményt a maga teljességében a verselemek harmóniájában kereshetjük, a lírai „én” szándéka a dinamikus, komplex képekkel, a metaforákkal, a szokatlan szóösszetételekkel, egyéni szórenddel és mondatfűzésekkel válik értelmezhetővé. Hangsúlyozni kell azt is, hogy Fodor Miklós intellektuális, gondolati költészete bonyolult asszociációs folyamatotokat indít el, így kellő műveltség és értelmezői érzékenység szükséges ennek a költői univerzumnak a befogadásához. Az üstben című versben megtudjuk azt is, mi vár ránk a lét nagy olvasztótégelyében: szerepek, szavak, szeretők: / fáklyaként fénylő fátylak (…) reszket a lélek-szirén / félre ne halld! / szirtek izzadnak / érted, miattad…
Fodor Miklós szövegeiben nagyon jellemzők a hosszú, áradó, egy lélegzetre alig kiolvasható megállapítások, szemléletes példa erre a Félmosolyból, ahol a költő, túljutva élete delén, azon meditál, hogy megmutassa-e nyíltan a lapjait, megtörténjen-e az önleleplezés úgy, hogy a megszokottól eltérő jelentéstartalmakat közvetíthesse a képszuggesztió védőbástyája mögül kilépve: Szinte foszlok testemből, / s leszek partjaink közt / létnek nyíló hasadéka fölé / bolondos-termő pillanat / fonta pókháló-födél.
Nem hagyható ki a sorból a termő hiány sem, amely arról a hihetetlen kreativitásról és fantáziagazdagságról árulkodik, amellyel csak kivételes költők rendelkeznek. A hiány megjelenítése, szavakba öntött gazdagsága és nyelvi bravúrokkal történő megközelítése teljesen elvarázsolja az olvasót. Lássunk most néhány sort ennek illusztrálására: hiányzol / mint órának idő / süteménynek gyermek / tintának verselő / levélnek túlvilági üzenet / mint napnak lágy idomú mező / álomnak mélyen búgó / rejtelmes éji szó / mint könnynek korsónyi jaj.
Szenzibilitás jellemzi Fodor Miklós költészetét, átlagon felüli fogékonysággal érzékeli a környező ingereket, legyen az fizikai, érzelmi vagy pszichológiai. Csak így képes arra, hogy észrevegyen finom jeleket és rezdüléseket, csak így születhetnek meg olyan verssorok, amelyek megtöltik e könyv lapjait, így tudjuk befogadni azt a sajátos verselési módot, amely egyértelműen Fodor Miklós védjegye. Hadd emeljem ki ennek megjelenítésére a túlnan felől kételkedő poéta egy versének néhány sorát: talán nincs is / túlnan: minden zuhan / ajkad ha felszínre tapad / nyelved mintha az időt nyalná / oly sűrű és hideg / oly szabad / halállal festett üvege ázik könnyel.
A világmegtapasztalás indulatokat vált ki a tapasztalatszerzőkből, felmerül az a gondolat, hogy mi dolga ebben az élettérben, mit tegyen, amikor elérkezik az a pillanat, amikor érzi: ha ölelsz, öklelnek / nem lehetsz önmagad, már nem teheted erőd szerint a legnemesebbet. El kell fogadnunk, ami ránk méretett, mikrotörténetünket színek, mozdulatok, formák, hangok okozta impressziók rajzolják ki, várjuk, hogy megérintsen a vágy körvonala, s ebben a földöntúlinak érzékelt szférában gyönyörtől részegen / vetkőzöl rád gombolt életet. Egyéni boldogságot keresel, nem szeretnél azonosulni a tömeggel, hiszen tisztában vagy vele, a tömegből egyszer csak kiválik a tömegiszony.
Fodor Miklós kígyó-időt múlatván maximumra fokozza a célratörő lendület élményét, az élmény kikerekedő teljességét, léte nyomvonalán ősszenvedély sugárzik, miközben az olvasó ámulattal követi a szenvedélyes képalkotást, s megérti, hogy a költő olyan impulzusokat is össze tud békíteni, amelyek a legtöbb emberben összekuszálódott, összegörcsölődött állapotban vannak. Így válik befogadhatóvá a költői önvallomás lényege: ha alkotsz, lelked titkát kódolod (…) ha zenélsz, lelked adod, áldozod / hogy a kódot feltörd.
Lírai szövegvilágában a szerző egy igazi szenvedély-krónikás, az emberiség történetének aktív résztvevője, elvisel minden megpróbáltatást, tudja, hogy hol a helye a nagy közösségben, vérbeli katonaként elismeri a rangsort, s azzal is tisztában van, hogy nem ellenségre, hanem méltó ellenfélre van szükség, akkor is, ha a szavak csak eszközök, leplek / képlékeny álcák, / gyengítő nyilak.
Csodaszép vallomás-versek következnek a Soha nélküled ciklusában, s a rímes sorok lágy dallamában elidőzünk a Hiányzol sorain, melyeket egyedi hasonlatok és hasonlítások sokasága tesz különlegessé, mégis nagyon bensőségessé. A hiányérzet ebben a versben nem a beteljesületlenség és a mély érzelmi üresség kifejezése, ellenkezőleg, a teljesség megtapasztalásából fakadó öröm, a lélek érintése a könyvlapon. Így teljesen természetesnek érezzük, hogy a szeretett személy úgy hiányzik, mint az elítéltnek a szabadság, vagy a szakadéknak a kötélhágcsó, a szokatlan társításokban nincs semmi meglepő.
Másutt szóismétléssel és azonos alakú szavakkal tölti meg a versszakokat, így erősödik fortissimoba a vágyódás ereje. Korábban is említettem, hogy az igék mennyire megsokszorozzák a vershangulat erejét. Kitűnő példa erre az Álomszövő, ahol tizenhat verssorban huszonhárom ige biztosítja az expresszivitást. Már a kezdő sorok is azonnali készenléti állapotot hirdetnek: ringass, gyűrűzz / fényszállal egybefűzz / simulj, engedj / gyűrj össze, de szét ne szedj.
A Garabonciás-katalizátor záró ciklusa a Hegyesfülű, mint egy zenemű befejező tétele, még újra megszólaltatja a disszonáns hangzatokat, összegez és megoldásokat keres, így továbbra is crescendoban tartja a hangerőt, a mondanivaló fontosságát, halmozottan szembesülünk azokkal az emberi reakciókkal és viselkedésformákkal, amelyek pozitív vagy negatív előjellel hozzájárulnak életmenetünk alakításához.
A tömörített, többértelmű nyelvhasználat egyszerre gondolkodtat és érzelmeket kavar, az emberi érzések és a társadalmi viszonyok valósága erőteljes átélésben tárul elénk. Nietzsche, a német filozófus azt mondta, a nagy és fontos dolgok megkövetelik, hogy az ember vagy hallgasson vagy fennkölt hangnemben szóljon róluk. Fodor Miklós ez utóbbit választotta, mert tisztában van vele, hogy az érzések és észlelések léte nem magánügy, még akkor sem, ha sebezhetővé vetkőzzük szívünk. Tudjuk, az ember mindig történeti módon nyitja meg a világot, s önmagát is csak úgy érti meg, ha saját maga létrejöttét a világ számára érti meg. A sokféle emberi reakció, az élethelyzetekben jelentkező viselkedésminták paradoxonjai ihlették az Egy szent Ma című prózaverset, ahol szó szerint belekeveredhetünk az egyes életszituációkba, de kellő mérlegelést követően mégis távol tartjuk magunkat az abszurd világtól, belátjuk, hogy jelenvalóságunkban (egy dal szerint) mesterséges emberek vagyunk, de vár bennünket az emberséges mester.
Ebben a minden irányba kitekintő szöveghálóban világosan látjuk, hogyan jön létre a jelentés a vers alkotóelemeinek összekapcsolásával, hogyan mutatkozik meg az ember világban-való-léte, tudjuk, hogy az Agy az ember gyermeke, de az alkalmazkodás, a környezeti és érzelmi hatások nyomán az Agy is saját természete szerint kíván létezni. Hihetetlenül szemléletes és szuggesztív módon; a halmozás, a fokozás és a felsorolás eszközeivel tartja ébren a szerző figyelmünket, várjuk, hogy megtörténjen az elszakadás a szükségszerűség és a szabadság birodalmától, hogy megszűnjön a rendezetlenségi állapot, s akkor a körforgásból kilépve bekövetkezik a visszatérés a kezdete előttibe.
Az ember malomkő-időkben is szeretne magasabb szintre jutni, nem jól értelmezi önnön világát, olykor megalkuvás vagy kockázathiány vezérli, ahogy a sorokból kiolvashatjuk, ha felülsz a vágy szőnyegére, már nem látod tisztán, hogy az élet az ábrándozás megrontója. Mintha az érzékelhető és a fantáziabeli világ közötti metamorfózis képes lenne összekötni a megélt, a lehetséges és a lehetségesnek vélt létet. A dimenziók nem helyek az emberek számára, hanem a tudatosság szintjei.
Fodor Miklós számára a nyelv üzenetformáló erő, jelentéskomplexum, nem csak jelentéshordozó, hanem jelentésteremtő. Vershorizontja – ahogy Jacobson fogalmaz a költészetről – szervezett erőszak a mindennapi nyelvvel szemben. Nagyszerű példa ennek bemutatására a Gyöngyvári Gyöngyvér balladája, amelyben lehetőségünk nyílik az álarcok mögé tekinteni, látjuk a veszélyt és a csapdákat, mégis konok szenvedéllyel áldozzuk a Művelést az Élet oltár-ágyán. Társadalomkritikai észrevételektől sem mentes ez a költészet, a 21. századi értelmetlen világmegmozdulások, az emberi szabadságtudat útvesztői a változások sötétbe taszító következményeiről árulkodnak a Modernizálódunk tizenöt versszakában, ahol a legszemléletesebben sorolja fel a szerző a negatív változásokat, morális vétségeket, az elüzletiesedett életvitel hátrányait, az anyag és a szellem szétaprózódásának káros következményeit, a piacképes kultúra anomáliáit. Egyszóval mindazt, ami ismereteinek bővülése ellenére eltünteti a múlt értékeit, s az ember elsatnyulásához vezet. És a digitális világ ördöge is folyamatosan csábít: Internet-cenzor hálóz. / Adat-ár zizegve ömlik. / A jelen? Inkább már hologramm. / Múlt és jövő eltűnik.
Nem véletlen, hogy a kötet alcímében a ’dinka versek’ megfogalmazás olvasható. Ez is arra utal, hogy az ember átlépte a normalitás határait, mérleghintázva próbál hatékony lenni. Megjelennek itt a kiválasztottak is, a nem közönséges halandók boldogulási lehetőségei. A megoldás abban rejlik, hogy meg kell végre szüntetni az antihőst megtestesítő terszitészek korát, szét kell durrantani az irigység lufiját, meg kell, hogy semmisüljön a tömeghatalom sötét árnyék-eszméje.
Oldalakon keresztül lehetne még a versanyagokat értelmezni Fodor Miklós lenyűgözően expresszív, igazságkereső, létértelmező, megoldásokat sürgető verseinek kincsesházában. Megszólalásmódja intellektuális líra: a teljes nyelvi szabadság birtoklásával, erőteljes igékkel, halmozással, komplex képekkel, egyéni asszociációkkal gazdagított költői világot teremt. Költészetének poétikai és retorikai sajátosságai lankadatlan kreativitásának, sajátos vershelyzeteinek tárháza, amelyek mögött azonban nem egyszer véresen komoly üzenetek rejtőznek. A kulturális megmaradás, a létveszélyek és egzisztenciális-etikai törekvések korszakában sorsproblémákat tár elénk az értékteremtő akarat bizonyosságával. A szerző egy olyan gondolatával zárom soraimat, amely mindannyiunk számára útmutatót jelenthet: a sors kép, mely vezet tétován leheled s öltözöd / világgá, hogy köntöse legyen / rajzolódnak finom részletek / míg munkálod a külsőt / s figyeled: lelkedhez illik-e.
